7.-8. Fejezet

 

HÉT

 

 

Blake

 

 

Fordította: Suzy

 

 

Miután elzavartunk egy agresszív pávát a kutyafuttatóból, kézen fogva sétálunk vissza a furgonomhoz, miközben én próbálok nem pánikolni.

Összeköltözés?

Ez egyaránt lehet a valaha volt legjobb vagy a legrosszabb ötletem.

Úgy tűnik, ma tele vagyok ilyenekkel. Vagy legalábbis körülvesznek.

Hope arcán olyan feszes a mosoly, ami még egy vakot se tévesztene meg a sötétben, de remélhetőleg a görény, aki az út másik oldalán lévő legelőnél parkol egy ősrégi Ford kombival, azt fogja gondolni, azért viselkedünk furcsán, mert megfigyelnek minket.

És lefényképeznek.

És integetünk, mint a régi barátok.

És most a vékony férfi, tetőtől talpig khaki színt viselve, egy régimódi fényképezőgéppel a nyaka körül és takarosan nyírt bajusszal egyenesen a Dübörgő Húszas évekből, átbiceg az úton és a menhely kavicsos parkolóján, hogy találkozzon velünk. – Üdv mindenkinek. Dean Finister. Elég fura helyen vagyunk, de örülök a találkozásnak.

Hope elkezdi kinyújtani a kezét, de én lazán a csuklója köré fonom az ujjaimat, és a mellkasomhoz húzom. Annak a tanúságaként, hogy mennyire megdöbbentették a nap eseményei, még csak meg sem próbál elhúzódni, vagy megparancsolni, hogy ne irányítsam.

– Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni, ha nem készültünk fel arra, hogy kedvesek legyünk magához, Dean – mondom határozottan, de civilizált hangnemben. A gonosz hangot fogja megkapni, ha nem tűnik el Hope birtokáról, amint megkérik. Utálom a gonosz hangot, de néha szükséges. – Értékeljük a magánéletünket, és nem szeretjük, ha idegenek avatkoznak a dolgainkba.

– Különösen azokat az idegeneket, akik megpróbálják bebizonyítani, hogy nem szeretjük egymást. – Hope a derekam köré fonja a karját, és az oldalamhoz simul. Közelebb húzom, mert megpróbáljuk átverni ezt a kíváncsi barmot, és mert jó érzés.

Leginkább mert jó érzés.

– Ó, hallom magát – mondja Dean, a tekintete kijózanodik. – Ez néha csúnya üzlet, a detektívmunka. De nem sok olyan állás van, ami jól megfelel egy korábbi zsarunak egy tropa térddel. – Megütögeti a jobb lábát. – Bekaptam egy golyót pont a térdkalács alá egy drograjtaütésen.

Hope halk, döbbent hangot ad ki. – Nagyon sajnálom. Köszönet a szolgálatáért.

– Természetesen. Örömömre szolgált. Imádtam zsaru lenni – mondja megint vigyorogva. – De mióta már nem szolgálhatok és védhetek, célzok és lövök – mondja kuncogva, a levegőbe emeli a fényképezőgépét. – De ez az első és egyetlen alkalom, hogy a birtokára lépek. Tartani fogom a távolságot, és olyan tiszteletben tartom ezt, ahogy csak lehet. – Még szélesebb lesz a mosolya, felfedve a kissé kusza fogait, amik kihangsúlyozzák a bajusza tökéletesen ápolt vonalait. – Amint elkapom magukat, hogy nem szerelmesek, átadom az unokatestvérének, amim van, és végleg eltűnök a szeme elől. Egyébként gratulálok. A házasságukhoz. Maguk szépen mutatnak együtt. – Felemeli a kezeit, a hüvelyk- és mutatóujjaival négyszöget formál, és keretbe foglal minket. – Mint egy olyan kép, amilyet a kerettel adnak együtt, tudják. Majdnem túl szép, hogy igaz legyen.

– De mi igaziak vagyunk – erősködöm, kezdem gyanítani, hogy Dean közvetlen barátságossága egy harceszköz a fegyvertárában, egy mód arra, hogy meggyőzze az áldozatát, hogy leengedje a védelmét, és elkottyantsa a titkait. – És mi nem akarunk a barátja lenni, Mr. Finister.

– Legalábbis most nem – mondja Hope, belecsíp a hátamba az ingemen keresztül. – De talán miután befejezte a nyomozást? Mi mindannyian kivesszük a részünket a felhajtásban Happy Catben, de jók vagyunk a megbocsátásban, a felejtésben és a továbblépésben.

Dean szemei megráncosodnak a szélein. – Még nem döntöttem el, hogy hol telepszem le végleg, de köszönöm, hölgyem. Értékelem a kedvességét. – Felém fordul, ellágyul a tekintete. – És tiszteletben tartom az ön helyzetét is, Mr. O’Dell. Amikor még élt az én Lorettám, én is megtettem volna bármit, hogy biztonságban és boldogságban tartsam.

Hope újabb szomorú hangot ad ki, és ezúttal még én is szarul érzem magam. Lehet, hogy Dean a manipulálás mestere a küldetésben, hogy elkapjon minket a hamis házassággal, de nincs annál rosszabb, hogy elveszítünk valakit, akit szeretünk.

– Őszinte részvétem – mondom mogorván, kinyújtom a kezem. – És köszönet a megértéséért.

– Persze. – Kezet rázunk, határozottan, de kölcsönös tisztelettel, nincs semmi alfahím pózolás a szorításban, és egy intéssel Hope felé hátralép. – Legyen szép estéjük. És ne felejtsenek el jónak lenni egymáshoz. Friss házasnak lenni stresszes lehet. A szerelem nem mindig olyan egyszerű, mint ahogy a filmekben állítják, tudják?

– Köszönjük. Úgy lesz. Viszlát. – Hope viszonozza az intését, várunk, amíg vissza nem indul az úton keresztül az ütött-kopott kombijához, mielőtt felém fordul, és azt suttogja: – Ez furcsa volt?

– Nemtom. Ezelőtt még sosem követett egy magánnyomozó.

– A filmekben sosem mutatkoznak be. És honnan gondolja, hogy el fog minket kapni, amikor elmondta, hogy figyel minket?

– Talán egy trükk, hogy lazítson az éberségünkön.

Megrezzen. – Nem hiszem, hogy szüksége van rá. Már tudja, hol lakunk, nem? Esküszöm, úgy éreztem, hogy a bajusza egyenesen keresztüllát rajtam.

Felvonom a szemöldököm. – A bajusza?

– Apámnak a gyerekkorom legnagyobb részében bajusza volt. Semmi sem kerülte el azt az embert vagy az ajakparókáját – mondja, idegesen hátrapillant a válla fölött. – Nagyon rosszul hazudok egy jólápolt arcszőrzetnek.

Mosolygok. – Akkor engedd, hogy én beszéljek, te csinálhatod a babusgatást, és rendben leszünk. Mit mondtál, mikor megy el Kyle?

– Egy hónap múlva.

– Nyugi. Mi romolhat el egy hónap alatt?

Kikerekedik a szeme. – Minden?

– Nem. Nem minden. – Átnézek a válla fölött, ahol Dean látszólag egy könyvet olvas a vezetőülésben. De még akkor is, ha a figyelme valami másra irányul, érzem, hogy figyel, és eléggé biztos vagyok abban, hogy ennek a beszélgetésnek minden másodperce górcső alá van véve.

Talán ő egy csali magánnyomozó, és valójában valaki más is figyel minket.

Csodás.

Most kezdek paranoiássá válni. És hirtelen kétségbeesetten szükségét érzem annak, hogy ellenőrizzem a szőlőimet.

– De ne érezd kötelességednek, hogy barátságos legyél vele – mondom. – Bármennyire is kedvesnek tűnik, nem a mi oldalunkon áll.

– Igaz – mondja, az alsó ajkát rágcsálja.

– Mi van?

– Én csak… – Vállat von. – A mi oldalunk. Különös hallani tőled, hogy ezt mondod, arra gondolni, hogy most az egyszer tényleg ugyanazon az oldalon állunk.

– A feleségem vagy – mondom összehúzott szemöldökkel.

– De nem igazán.

– A szertartás törvényes volt. Szóval, igen, Hope. Igazán.

– De ez nem ugyanaz.

– Számomra ugyanaz. Nem veszem félvállról az ígéreteket, főleg azokat nem, amiket a bíróságon teszek. – Könnyedén megfogom az ujjaimmal az állát, felemelem az arcát az enyémhez. – Szóval addig, amíg ki nem mondják a válást, a feleségem vagy, és személyesen fogok elpusztítani mindenkit, aki akár csak gondol arra, hogy baszakodik veled.

Összehúzza a szemeit. – Magadat kivéve, igaz?

Az agyam egyenesen a lepedők közé süllyed, elképzelem az összes módot, ahogy meg szeretném dugni Hope-ot amilyen hamar csak lehet, de mielőtt valami célzatosat mondanék, és bolondot csinálnék magamból, hozzáteszi: – Még mindig mindent megteszel, hogy megkeserítsd az életemet?

A szavai a gyomromba vágnak, és járulékos veszteségként a sérthetetlen büszkeségembe. Tényleg ennyire utálatos voltam vele? – Nem szándékosan próbálom megkeseríteni az életedet.

– Nem? – kérdezi. – Mert én vagyok az egyetlen személy a városban, akivel nem jössz ki. És nem mintha nem lennék kedves ember. Vannak barátaim. Nem káromkodom babák közelében vagy táncolok a templomban. Az állatok szeretnek, és az állatok nagyon jól ítélik meg a személyiségeket. De felrobbantok egyetlen kicsi kenyérpirítót, és megkapom, hogy semmit sem tudsz jól csinálni, nem igaz, Hope? Pont, mint a szüleim.

– Igen, nos te… te csúnyán nézel rám. – Hűha. Ez béna volt.

A szemeit forgatja.

– Csak menjünk – mondja mereven. – Meg kell néznem Chewpacát, és minél hamarabb szedjük össze a cuccodat, annál hamarabb rendezkedhetsz be a vendégszobában.

– És ez jól fog mutatni az ügyünkben. Az emberek átjönnek, és meglátják a dolgaimat a vendégszobában. Jobban járnék a kanapéddal. Az legalább nem tűnik tartósan különálló helyzetnek.

Plusz, nemrég megtudtam, hogy a pici vendégszobája azokkal a kicsi készülékekkel volt telezsúfolva, amiket az évek során felrobbantott. És ha elkezdi kipakolni rögtön a házasságkötésünk után, az emberek beszélni fognak.

Élesen kifújja a levegőt. – Rendben. Kiürítem neked a szekrény egy részét és néhány fiókot a szobámban, de nem alszol az ágyamban. És határozottan semmi mást sem fogsz csinálni az ágyamban, ezt már most kiverheted a fejedből.

Homlokráncolva felhorkanok. – Mintha megtenném neked ezt a szívességet. Túlságosan nagyra tartod magad, St. Claire.

– Úgy éreztem, te is nagyra tartasz engem, amikor a furgonomnál csókolóztunk.

Az egyik karommal átfogom a derekát, közelebb húzom magamhoz, miközben lehajolok, hogy a fülébe súgjak. – Van egy magánnyomozó, aki most is minket figyel. Tovább akarsz veszekedni, és elszúrni ezt az egészet, mielőtt még elkezdjük? Vagy be akarod vinni a csini seggedet, és vacsorát csinálni, míg én megyek, és összeszedem a cuccaimat?

– Nem vagyok a te kis Otthonteremtő Zsuzskád, O’Dell – mondja, a hangneme olyan éles, mint amilyen puha és édes a teste. Átölel a karjaival, ahogy közelebb hajol, jó kis előadást csinál a kémünknek, miközben hozzáteszi: – Meg kell etetnem az állataimat, és befejezni az esti házimunkákat. Ha vacsorát akarsz ma este, akkor magadnak kell megcsinálnod. Az ajánlatom az volt, hogy segítek elköltöztetni a cuccaidat, nem az, hogy kiszolgállak téged.

– Nem kell segítened, hogy idehozzam a cuccaimat. – Megszorítom a fenekét, éhes hangot csalva elő a torkából, amiről tudom, hogy feldühíti. Tettetheti, hogy nem akar engem, de a teste mindig elárulja őt.

Még dühösebbnek hangzik, amikor azt mondja: – És nincs szükségem egy fényes páncélú lovagra. Te csak színleg vagy a férjem, ennyi. Szóval fogd vissza a kezed, amikor visszaérsz. Amint kettesben leszünk, a négy-láb szabály szerint működünk. Ami azt jelenti, hogy állandóan legalább négy láb távolság lesz köztünk.

Elfordítom a fejem, közelebb simítom az ajkaimat a füléhez, ahogy azt súgom: – Nem te hozod a szabályokat, mézes mackó. A házasság csapatmunka, ami azt jelenti, hogy neked és nekem meg kell tanulnunk együttműködni. – Becsúsztatom a kezemet a pólója alá, az ujjaimat végigvezetem a gerincén, gonosz mód elégedetten, hogy válaszként megremeg. – Kilencre itthon leszek. A tányéromat a mikróban hagyhatod. Majd felmelegítem, miután behordtam a cuccaimat.

– Baszd meg – morogja, vigyorgok, ahogy elhúzódok.

– Esetleg. – Kacsintok. – Ha nagyon jó kaksirokon vagy.

– A beceneveid förtelmesek – motyogja összeszorított fogakkal, az ujjait mozgatva, miközben én visszamegyek a furgonhoz.

– Nyaggass csak – mondom vigyorogva. – Mindig lehet még rosszabb.

– Utállak – ragyog rám.

– Kölcsönös – hazudom, tisztelgek neki, mielőtt bevágódok a furgonomba, és a csuklóm egy durva rántásával beindítom.

Nem utálom őt, annak ellenére sem, hogy igaza van, és én tényleg durvább vagyok vele, mint bárki mással a világon. De Hope-pal veszekedni szórakoztatóbb, mint a legtöbb nővel egy szeretkezés.

Talán szadista vagyok.

Sose gondoltam, hogy olyan férfi vagyok, akit beindít a büntetés, de egy hónap azzal a nővel – olyan közel lenni hozzá, annyira beindulva minden vele kapcsolatos dologtól, de képtelen lenni négy lábon belülre kerülni, hacsak nincs körülöttünk más ember – egy kínzás lesz.

És valahogy azt hiszem, alig várom.

Hopp, bevallom, azon kapom magam, hogy egy vidám dallamot fütyörészek, miközben összepakolom a ruháimat és a nélkülözhetetlen dolgokat a faházban. Jace birtokán laktam az elmúlt két évben, hogy közelebb legyek a szőlőimhez, miközben beérnek. Izgatott vagyok, hogy összeköltözöm a nemezisemmel.

És talán mégsem utál annyira, mint amennyire tetteti.

Amikor visszaérek a körbefutó tornácos farmházhoz, Hope már bezárkózott a dolgozószobába, és  olyan hangerőn hallgatja a klasszikus zenét, ami nem késztet bekopogásra, de elolvasnivaló üzenőcetlik sorozata van az ajtón – A két alsó fiók a tiéd, és a szekrény felét is kiürítettem. Ha több helyre van szükséged, meglátom, mit tehetek holnap. Vannak takarók és egy párna a kanapén, és egy tiszta törölköző a vendégfürdőben.

Holnap találkozunk. Köszönöm, hogy elvettél. Nem kellett volna megtenned, és nagyra értékelem, még akkor is, ha vannak köztünk véleménykülönbségek abban, hogy hogyan kellene működnie egy kamuházasságnak.

Ó – és felvettem a kapcsolatot a többi emberrel, akit megkértem, hogy vegyen el, és azt mondtam nekik, hogy az egész csak egy trükk volt azért, hogy felébredj és rádöbbenj, nekünk örökké együtt kell lennünk. Remélhetőleg ez majd megállja a helyét, ha Dean arra készülne, hogy bármelyikükkel is beszél. Frederick, az első kamu vőlegényem, Atlantában él, és biztos vagyok abban, hogy nem tervezi a visszatérését Happy Catbe, miután majdnem megöltem az apját, szóval ezen a fronton is biztonságban leszünk.

Randizol mostanában valakivel? Valakivel, akinek magyarázatot kell adnunk? Nem próbálok kíváncsiskodni, csak biztos akarok lenni benne, hogy minden oldalról védve vagyunk. Egyébként nyilvánvalóan nem érdekel.

És a tányérod fasírttal és zöldbabbal a mikróban van. Bár két nappal ezelőttről maradtak, szóval nehogy azt hidd, hogy különleges vagy.

Mosolygok. – Nehogy azt higgyem, hogy különleges vagyok – motyogom, miközben a narancssárga ragyogásban forgó fasírtot figyelem a makulátlanul tiszta mikróban, amihez képest az én leves-fröcskölte mikróm olyan, mintha egy vadember lennék, aki egy majomketrecben neveltek fel.

Ne gondoljam, hogy különleges vagyok…

De ahogy a házi készítésű ételt eszem, ami messze a legjobb, amit hetek óta ettem, nem tudom nem azt érezni, hogy kicsit különleges vagyok. De a kedves gesztusa, még ha sértésekbe is van burkolva, sokat jelent. Elgondolkodtat azon, milyen nagyobb gesztust tehetnék.

Igaza van. Kedvesebbnek kell lennem vele. Nem az ő hibája, hogy az elektromos dolgok felrobbannak a közelében, és bár technikailag az ő hibája, hogy a vegasi esküvőnk érvénytelenítéssel ért véget, hány vegasi esküvő maradandó?

És mit értett azon, hogy olyan voltam, mint a szülei?

Nem ismerem jól a St. Claire-eket, de Hope-ot ismerem.

Legalábbis elég jól.

Igaza van. Az állatok imádják őt, és ő is imádja őket. Keményen dolgozik, hogy biztonságos otthont nyújtson számukra, és tudom, hogy nem családi pénzből csinálja.

Amije van, azt mind megkeresi, még ha valószínűleg nem is kellene.

Cassie és Ryan szereti őt.

Olivia és Jace szereti őt.

A fenébe is, Clinttel alig kereszteződött az útjuk, amikor mind iskolások voltunk – ő csak az esküvőnkön ismerte meg –, és amennyire tudom, ő is szereti Hope-ot.

Akkor mi miért nem jövünk ki Hope-pal?

Illetve… miért nem teszünk többet, hogy kijöjjünk egymással?

Amikor főiskolás koromban megpillantottam őt azon a hétvégén a kaszinóban Vegasban, egy árnyat a múltból, akit elvétve láttam a gimis ballagás óta – a CalTech-en tanultam tovább, és nyugaton maradtam egy nyári gyakorlat miatt –, úgy görnyedt egy nyerőautomata fölé, mintha meghalt volna a kutyája.

Mintha az összes kutyája meghalt volna.

Meg akartam mosolyogtatni. Meg kellett őt mosolyogtatnom.

Nem tudom befejezni az állatorvos sulit, és az életemnek vége, és nem akarok erről beszélni, de valahogy szeretnék önpusztítani, mondta könnyekkel azokban a nagy, barna szemeiben, amik valahogy még szebbek voltak, mint mikor még barátok voltunk gyerekkorunkban.

Felajánlottam, hogy üldögélek vele, míg arra vár, hogy másnap a barátai csatlakozzanak hozzá.

A nyerőautomata rövidzárlatot kapott.

A kaszinó biztonsági őre megkérte, hogy távozzon.

És én kineveztem magam a személyi testőrének, miközben átmentünk egy második kaszinóba, ahol kiválasztotta a black jack asztalt, aztán a rulettkereket – elektronika nélkül –, és sokat nyertünk, és túl sok rumos kólával ünnepeltük meg.

Hét órával később, egybekeltünk.

Huszonnégy órával ezután túl voltunk rajta.

Sosem tudtam romantikázni vele. Vagyis a hálószobán kívül.

Talán ez az én második esélyem.

A francba, nincs itt semmi talán. Ez az én második esélyem.

Az élete ismét rossz fordulatot vett, és én itt vagyok, ismét.

Itt az ideje, hogy megembereljem magam.

Tettessük, hogy ez valóság?

A fenébe is, nem.

Én valósággá fogom tenni.

Igazi Romantika Hadművelet, itt jövök.

 

NYOLC

 

 

A Hope St.Claire és Cassie O’Dell közötti üzenetekből

 

 

Fordította: Suzy

 

 

Cassie: Üdv, drágáim! Utálom, hogy meg kell titeket zavarnom a boldog házaséletetek első éjszakáján, de George Cooney-nak pocakproblémái vannak, és nagyon hálás lennék egy mosómedve-szakértő tanácsainak.

Hope: Szia! Nem vagyok szakértő, de minden tőlem telhetőt megteszek.

Cassie: Te is szakértő vagy. Teljesen állatorvos vagy, csak hivatalos papír nélkül.

Hope: Ha. Hát Georgia állam kedveli a hivatalos papírt. És biztos, hogy van egy csomó dolog, ami kimaradt, mikor egy évvel a vége előtt otthagytam a sulit. De örömmel megpróbálok segíteni.

Cassie: Biztos, hogy nem zavarlak titeket? Nem akadályozom meg a nászéjszakátokat?

Hope: Egyáltalán nem. Blake-et annyira kiütötte a nagy napunk, hogy már megszűnt számára a világ. Én csak olvastam egy kis kikapcsolódásként. Mi a baj George-dzsal?

Cassie: Vacsora után, mielőtt ismét belakatoltam az ajtót, bement a kamrába, és megevett egy egész üveg mogyoróvajat. Most a nappali szőnyegén forgolódik, nyögdécsel, és a hasát szorongatja fájdalmában, miközben megpróbálja ellopni Ryan popcornját, akárhányszor őrizetlenül hagyja a tálját. Lehet, hogy csak eljátssza az éhhalált, hogy jutalomfalatokat szerezzen este nyolc után, de ez másnak tűnik, mint a szokásos színjátéka.

Hope: Hmmm… Egy üveg mogyoróvaj sok. Tele volt?

Cassie: Gyakorlatilag. És tisztára is nyalta azt a vacakot.

Hope: Enyveskezű is bejutott?

Cassie: Nem, csak George. A babák sem nyúltak hozzá.

Hope: Óó. Ez valószínűleg jó. Imádtam a családi képet, amit a múlt héten küldtél. Ki tudta, hogy George családos ember lesz? Bár, azt hiszem, van értelme, mivel te és Ryan vagytok a példaképei. A mogyoróvaj-találkozás óta ivott?

Cassie: Nem. Újratöltöttem a vizestálját, mert aggódtam, hogy a szájpadlására tapadt a mogyoróvaj, de nem nyúlt hozzá.

Hope: Oké. Hát a mogyoróvaj rajta van a mosómedvéknek engedélyezett ételek listáján. Mértékkel. De sok szemét is van benne, és a vadon élő állatok nem arra van teremtődve, hogy túl sok finomított cukrot dolgozzanak fel. Próbálj neki jégdarabokat adni egy tálban. Ezzel lesz neki valami rágnivalója, és ugyanakkor vízhez is juttatja. Szerintem az lesz a legjobb, ha hidratálod, és holnap csak tücskökön és a természetben talált ételeken tartod. Ez jó mulatság lesz a családja számára is. De ha rosszabbul lesz, vagy megnövekedett duzzanatot vagy érzékenységet észlelsz a hasi területen, el kell vinned az állatorvoshoz.

Cassie: Vettem. Úgy lesz. Nagyon szépen köszönöm! Ryan most szerez jégdarabokat. Egyébként, azt mondta, hogy üdvözli Blake-et, és hogy ő és Jace el fogják vinni egy esküvő utáni legénybúcsúra, amint mindannyiuknak lesz egy szabad estéje.

Hope: Ó, jó. Blake imádni fogja. De fogadok, hogy Ryan és Jace azt gondolja, őrültek vagyunk, ugye?

Cassie: Igazából nem, LOL. Ryan egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Jace sem. Gondolom, jobban ismerik a testvérüket, mint mi többiek.

Hope: Hűha. Tényleg? Nem csak kedvesek?

Cassie: Emlékezz, kikről beszélünk, asszony. Jace nem jópofizik, és Ryan képtelen bármit is elrejteni előlem. Ha titokban furcsállnák, akkor tudnék róla. Ó, és ha már a furcsaságról beszélünk, Savannah aláírt egy újabb évet a zsémbes, öreg, angol pasijával, pedig ő a legrosszabb.

Hope: Úgy érted, egy újabb évet a lányával. Beatrice az, akit Savannah szeret. És az Angliában élést. És a krémes tejszínt.

Cassie: *nyáladzó emoji* Omg, krémes tejszín. Majdnem elég meggyőző számomra, hogy végleg átkeljek a tó túloldalára. És a citromkrém. És a pogácsa. És tudom, hogy kisebbségben vagyok itt, de imádom a bámulatos, véres reggelijüket, a húsos fogásokkal és grillezett gombával és paradicsommal és babbal ráadásul. Úgy értem, miért nem lehet babot reggelizni?

Hope: Én teljesen nyitott vagyok a babos reggelire. Alkalmanként.

Cassie: Én is. És nyitott voltam arra is, hogy Savannah dadus legyen, míg időt szentel arra, hogy gyógyuljon a válása után, de ketyeg az óra. Beatrice egy kincset érő gyerek, és én imádom őt, de nem tehetek arról az érzésemről, hogy a nővérem az egész életét adja el ennek a fickónak, darabonként. Még fiatal, de nem olyan fiatal. És ha az összes idejét azzal tölti, hogy egy másik férfi gyerekére vigyáz, akkor nem kerül közelebb ahhoz, hogy saját családja legyen. Mindeközben a Jó Öreg Colin bármikor kirúghatja és elválaszthatja Beatrice-tól, és akkor a szíve újra csilliárd darabra törik szét. Utálom, hogy így gondolom, de nem tehetek róla. És én csak… azt akarom, hogy megint a közelemben éljen. Ez olyan szörnyű?

Hope: Ez nem szörnyű. El tudom képzelni, hogy én is így éreznék. De bíznod kell abban, hogy Savannah a legjobb döntést hozza meg, még akkor is, ha te másként döntenél a helyében.

Cassie: Igazad van. Olyan kedves és bölcs vagy, tudod? Az éveidet meghazudtolóan. És imádom, hogy bízhatom abban, hogy őszinte véleményt mondasz, még akkor is, ha nem ezt akarom mondani.

Hope: Köszi, de… megbocsátanál, ha egyszer elszúrnám, ugye? És valami olyat tennék, ami nem teljesen kedves és bölcs?

Cassie: Persze, hogy megtenném, de abba kell hagynod az aggódást magad és Blake miatt, oké? Ha elcsesződik, akkor nem egyedül te fogod elcseszni. Ketten kellenek ahhoz, hogy elromoljanak a dolgok. És igen, te és Blake néhányunk számára a semmiből jöttetek, de sokan már egy mérföldről látták ezt érkezni. Ez vigasztaljon téged – és a cuki új férjecskédet –, és nyugi. Minden a legjobban fog alakulni. Ez majdnem mindig így van, főleg, ha a szerelmet helyezed előtérbe.

Hope: Oké. Szeretlek. Tájékoztass majd George-ról reggel, jó?

Cassie: Úgy lesz. És én is szeretlek. Talán nincs itt a vérszerinti nővérem, de elég szerencsés vagyok, hogy itt vagy nekem te és Olivia, szóval igazán nem panaszkodhatok. *kacsintó emoji* Találkozunk a holnap esti bingón. Aludj jól!