1.-2. Fejezet

 

EGY

 

 

Blake O’Dell

(vagyis egy férfi, aki nem tudja, hogy megismétli élete legnagyobb hibáját)

 

 

Fordította: Jane

 

 

Minden férfi életében eljön az az idő, amikor a saját dolgával kellene törődnie.

Számomra ez a pillanat most van.

Igen, ez az.

Ez vagyok én.

A saját dolgaimmal törődöm.

Megfordulok a reggeli napsütésben, elsétálok a Happy Cat bírósági épületétől, ahol a magnóliák és a tavaszi pollenek a parkoló autókat ragacsos sárgás-zöld lepellel borítják be, és Hope St. Claire ott ül a vörös téglaépület széles lépcsőjén, menyasszonyi ruhában, a világos barna haja a vállát súrolja, és egy fonnyadt, kókadt csokor pitypangot szorongatva az egyik kezében.

Meg kell jelennem bizonyos helyeken. Elintéznivalóim vannak. Munkákat kell elvégeznem.

Szóval, úgy tűnik, férjhez megy, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy komolyan randizik valakivel. Szóval először nem ismertem fel, mert az a habos habcsókos ruha olyan messze van attól, amit általában visel, mint Makó Jeruzsálemtől. És akkor mi van?

Semmi közöm hozzá.

És pokolian biztos vagyok benne, hogy nem akarom nézni, ahogy hozzámegy valaki máshoz.

És mégis felhívott. Azt mondta, hogy van valami munkája számomra, és hogy találkozzunk a bíróságon...

Alkalmi munkákat végeztem a városban, amíg arra vártam, hogy a szőlőim beérjenek. És az, hogy rövidzárlatot okoz minden elektronikus eszközben már csak azzal, hogy rájuk néz, azt eredményezte, hogy rengeteg munkát végeztem Hope St. Claire-nek.

Sajnos.

De bármire is legyen szüksége esküvői ruhában ülve a bíróság lépcsőjén, az nem az a munka, amire készen állok. Különösen, ha az értékes időm azzal tölthetném, hogy Garyt zaklatom az adóhivatalban a szeszesital-engedély kérelem miatt, ami a kóstolótermemhez szükséges, hogy végre abbahagyhassam az alkalmi munkák végzését a városban, és beindíthassam a pincészetemet.

Ahogy Hope ott ül lehajtott fejjel, még nem vett észre, ezért visszaosonok a kocsimhoz, és csendesen beizzítom a motort.

Legalábbis olyan halkan, ahogy csak tudom. Éppen el akarok húzódni a járdaszegélytől, amikor Hope beletúr a hajába, és megadja a lehetőségét annak, hogy megpillanthassam az elkeseredett arcát.

A bűntudat megragadja a golyóimat, és váltságdíjként markolja őket, mert minden bosszúság ellenére, amit Hope az életembe hoz, ő még mindig egy ember.

És egy szomszéd.

A szomszédok fontosak Happy Catben. Szeretik vagy utálják egymást, oly mindegy, mert úgy tűnik, itt mindenki megérti, hogy a nehéz időket csak együtt vészelhetjük át.

És a nehéz idők mindannyiunk számára eljönnek. Egyetlen ember sem immunis.

Elmozdulok az ülésemben, hogy megpróbáljak megszabadulni a golyóimra nehezedő nyomástól. A bólogató Hawaii táncot járó emberke, amit a bátyáim viccből a műszerfalamra ragasztottak, a csípőjét rázza és ukuleléjét pengeti, csendben arra bátorít, hogy lazítsak, és tegyem a helyes dolgot.

Végül is azt mondtam neki, hogy úton vagyok.

– Tudom, tudom – morgom. – De nem tudtam, hogy így lesz felöltözve, ebbe a ruhába.

Tényleg nem érdekel a látvány, ahogy Hope esküvői ruhában flangál.

Refluxszal ízesített emlékeket idéz fel bennem. Azokat a fajtákat, amelyek gyomorszájon vágnak, mérgező nyilakat szúrnak a tüdődbe és a szívedbe, amitől úgy érzed, hogy menten kitaccsolsz.

Nagyjából ezt érzem, valahányszor Hope-ra nézek. Hatással van rám. Rossz hatással. Zavaróval. Mérgező nyilak a szívben féle hatással…

– Fel a fejjel, haver, minden rendben lesz – suttogom. Neki, de talán magamnak is. – Mindig is így volt. De ezt ki kell hagynom.

Kizárt, hogy meghallotta volna. Fél háztömbnyire vagyok, a kocsimban, csukott ablakokkal. De mégis, felemeli a fejét, a tekintetünk találkozik, elektromosság pattog a levegőben, és a vágy, hogy elinaljak, annyira felerősödik, hogy a kezem a váltóhoz nyúl, anélkül, hogy tudatosan engedném. De nem mozdulok.

Nem vagyok félős, és nem futamodok meg a felelősség elől. Én egy jó ember vagyok, aki keményen dolgozik, és tartja a szavát.

Ez általában olyan könnyű. De nem Hope-pal. Semmi sem egyszerű vele, és ez már átkozottul régóta így van.

A gyomrom összeszorul, leállítom a motort, és kimászok, úgy teszek, mintha csak most értem volna oda.

– Leverted a biztosítékot a teljes háztömbben? – kérdezem, ahogy a repedezett járdán keresztül közelítek. – Vagy csak az épületben?

Elkezdi felemelni a kezét, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy beintsen nekem, de aztán az ölébe ejti a csipkés esküvői ruhája fölé, és nagyot sóhajt.

– Adj két percet, és egy nyitott elmét – mondja fáradtan. – Van egy furcsa ajánlatom a számodra.

– Furcsább, mint általában?

– Sokkal furcsább. De fontolóra fogod venni, mert az a tervem, hogy így legyen.

Morgok. – Szörnyű tervnek hangzik.

Meglengeti felém a fonnyadt csokrát. – Komolyan. Ma ne kezdj ki velem. A nagymamám meghalt, és...

– Sajnálom – mondom, és komolyan gondolom. Nem ismertem a nagymamáját, de azt tudom, hogy Hope több állata is tőle származik, szóval feltételezem, hogy jó asszony volt. De még mindig nem vagyok biztos benne, hogy mi köze ennek hozzám. Vagy ehhez a ruhához. – Tudod, ugye, hogy a legtöbb ember a gyászhoz a feketét választja?

Megrándul az arca, és ha még jobban rám mered, valószínűleg kificamítja a szemgolyóját.

Nem mondhatnám, hogy hibáztatom érte. Ez egy faszság volt részemről.

De a legrosszabbat hozza ki belőlem.

– Tudod, hogy az én menhelyemet jelölték ki a hivatalosan a nagyi háziállatainak és állatállományának megőrzése érdekében, amikor ő tavaly ápolás miatt otthonba került? – kérdezi.

– Hallottam róla egy-két alkalommal. – Inkább naponta hétszer, tekintve, amilyen gyakran van szüksége ezermesteri segítségre, és hány állat szorul különleges gondozásra.

– Most, hogy elment, megtudtam, hogy a végakarata szerint a teljes vagyonát, a farmját, a házát, mindenét, beleértve az állatait is, arra az unokájára hagyja, aki előbb megy férjhez. Ez azt jelenti, hogy az unokatestvérem, Kyle kaphatja meg az állataim felügyeletét, ha nem házasodom meg, méghozzá gyorsan.

Ez az a pont, ahol egy frappáns válaszra lenne szükségem, mert biztosan tudom, hogy Hope ment férjhez először.

De erről nem beszélünk.

Soha.

Próbálok arra a részre koncentrálni, amely arról szól, hogy minden vágya, hogy a nagymamája állatait gondozza, de csak a neon színű fényekre, Elvisre és a kamerák villogására tudok gondolni az Edd Magad Degeszre A Kiscsirkével Kápolnában.

Aztán az érvénytelenítési papírokra kevesebb, mint 24 órával később.

Igen. Igen. Megvan az oka, hogy Hope és én nem jövünk ki egymással, és ennek semmi köze ahhoz, hogy mit érzek iránta, hanem inkább ahhoz, hogy ő nem érez ugyanígy irántam.

Szóval a házasságáról csevegni rosszabb, mintha a golyóimat szorongatnák. Inkább lennék egy ketrecben száz elvadult majommal, akik a farkamat kötélnek akarják használni, mint arról beszélni, hogy Hope férjhez megy.

A pitypangcsokrát a ruhájához ütögeti. –  Felmentem egy weboldalra – ne, ne mondd ki, mert igen, néha tudok úgy hozzáérni valamihez, hogy az fel ne robbanjon, ha visszatartom a lélegzetemet, és nagyon erősen próbálkozom –, és találtam egy fickót, aki hajlandó lett volna elvenni feleségül pár ezer dollárért…

Felhorkanok, mert ez a történet minden egyes alkalommal egyre rosszabb lesz, de ő elhallgattat azzal, hogy megrázza a csokrot, és egy hervadt sárga virágot lendít felém.

– De – folytatja – magával hozta az apját is, hogy tanúskodjon, és kiderült, hogy az apjának pacemakere van. Szóval, amikor találkoztunk és kezet fogtunk...

Ó, a francba.

A bátyám, Jace felesége, Olivia, aki mélyen benne van a kristályokban, az aurákba és a spirituális dolgokban, azt mondta nekünk, hogy Hope egy úgynevezett megsemmisítő, ami állítólag azt jelenti, hogy extra mágneses a vére, ami számítógép- és elektronikagyilkos rezgéseket bocsát ki.

Sosem hittem a hókuszpókuszban, de soha nem ismertem valakit, aki rövidre tudott volna zárni egy mikrohullámú sütőt a szoba másik feléből, amikor az még csak nem is működött.

– Megölted a fickót? – kérdezem, a torkom összeszorul.

– Meg tudnál hallgatni két percig anélkül, hogy félbeszakíts?

– Hope! Jézusom! Ez nem egy nem.

– A mentősök szerint rendbe fog jönni – morogja. – De most Frederick nem akar megházasodni, mert fél tőlem, pedig megígértem, hogy soha többé nem fogom megérinteni az apját, még ha vaddisznók tépnek szét, akkor sem. De nekem azonnal meg kell megházasodnom, Blake, mielőtt Kyle kiokoskodja ugyanezt a tervet.

Nekem pedig abba kell hagynom a bámészkodást, és fel kell szednem az államat a padlóról.

De az egyetlen dolog, amit Hope St. Claire sosem mulasztott el, az, hogy szóhoz se tudjak jutni tőle.

– Szóval, alapvetően kifogytam a lehetőségekből – fejezi be. – Ezért hívtalak téged. A kegyelmedre bízom magam, de ígérem, hogy megéri a fáradozásodat. Tudom, hogy harcolsz a megyével a kóstolóterem engedélyéért, és én nagyon jó kapcsolatot ápolok az Adóhivatal munkatársaival. Azok után, amin keresztül kellett mennem, hogy megkapjam az engedélyt, hogy a farmot úgy tartsák nyilván, mint menedékhelyet, Gary és én jóban vagyunk. És én hajlandó vagyok a kapcsolataimat az te javadra fordítani.

– Hé, várj egy percet...

– Nem kell örökké házasok maradnunk – hadarja tovább. – Csak addig, amíg jogilag birtokba tudom venni az állatokat, és biztosítom, hogy hosszú, egészséges és boldog életet éljenek. És aztán elmondhatjuk mindenkinek, hogy nagy hibát követtünk el, majd továbblépünk. Könnyű dolgunk lesz.

– Mint legutóbb? – kérdezem, gyűlölve a fájdalomra utaló jelet, ami megjelenik a hangomban. Négy év telt el. Nem kellene még mindig fájni, de mégis.

Barna szemei ismét az enyémre merednek, és az arca kipirul.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Igen, persze.

Mert a legutóbbi nem történt meg. Ebben állapodtunk meg.

De megtörtént, és sebeket hagyott maga után, és én nem tudom, hogyan győzhette meg magát Hope, hogy engem kérjen meg, az összes kibaszott ember közül, hogy elvegyem feleségül. És ez hogyan lenne jó ötlet. A francba. Most már kezd égni az arcom.

– Csak azt akarom, hogy minden állatnak jó dolga legyen és örök otthona – mondja, kezeit összekulcsolja, miközben szemöldöke között aggodalmas barázdák jelennek meg. – Tudod, hogy Kyle-t csak a pénz érdekli. A nap minden órájába párzásra késztetné Chewpacát, hogy különleges alpaka kicsinyeket hozzon a világra, miközben a többi állat, a kutyák, a páva, a vadászgörény végül egymást eszik meg, hogy túléljenek, és Chewpaca végül annyira kimerül, hogy leesik a pénisze.

Horkantok, de nem vagyok abban az állapotban, hogy nevessek, még akkor sem, ha a gondolat, hogy szegény Chewpaca a farkát elveszíti kufircolás közben, eléggé vicces.

Még mindig leragadtam a „össze kéne házasodnunk” résznél.

Amikor először megkérte a kezemet, Jack Danielst és Captain Morgant tartott a kezében, miközben azt huhogta: „Te vagy a legjobb srác, Blake. A legkedvesebb, legviccesebb és legjobb. Fogadok, hogy te leszel a legjobb a házasságban. És neked van a legszebb könyököd. Furcsa, hogy szeretem a könyöködet? Mert tényleg…”

Én sem voltam annyira józan, ha a neked van a legszebb könyököd kijelentés elég volt, hogy meggyőzzön, hogy odasétáljak az oltárhoz.

Ma azonban már annyira józan vagyok, hogy fennáll a veszélye, hogy kiszáradok. Idősebb és bölcsebb is vagyok, és nem fogok megnyílni, hogy újra kitegyem magam ennek a fajta fájdalomnak. – Sajnálom, Hope, megértem, hogy nehéz helyzetben vagy, de...

– Nem ez az első választásom, hidd el – vág közbe. – De ha választanom kell, hogy megzsarollak, hogy feleségül vegyél, vagy nézni, ahogy Kyle lelép Chewpacával és más ártatlan állatokkal, akikkel visszaél, sajnálom, de a szőrmókok győznek. Életek forognak kockán, Blake, ezért férjhez megyek. Most.

Komolyan beszél.

De kurvára kizárt, hogy ma feleségül vegyem. Vagy holnap. Vagy valaha is. – Nincs semmiféle zsarolási alapanyagod ellenem, Hope, és én lelépek innen.

– Várj! – Felpattan, virágszirmokat szórva szét a habos-babos, fehér hercegnős szoknyájáról. – Oké, felejtsd el a zsarolás részt. Gondolj rá úgy, mint egy munkára! Fura munkákat végzel, és ennél furcsább munkát soha nem fogsz kapni.

– Nem vehetlek el.

Sóhajt egyet. – Ha ez arról a dologról szól, amiről nem beszélünk – soha –, akkor hadd biztosítsalak, hogy nem történt meg. De ha mégis megtörtént volna, az bizonyítaná, hogy valójában bármikor el tudsz venni feleségül.

– A házasságnak a szerelemről és az elkötelezettségről kellene szólni.

És ez így is volt.

Legalábbis számomra.

Számára…

– Vitatkoznék azzal, hogy a házasság egy üzleti szerződés, de azt is megígérhetem, hogy ez a szerelemről szól – erősködik. – Ez az állatok egyetemes szeretetéről szól, és arról, hogy helyesen cselekedjünk. Találkoztál Chewpacával. El tudod képzelni az ő életét úgy, hogy egy hosszú sor rossz kalandba torkollik? Ő a világ legjobb alpaka csődörje. Egy uncia spermája többet ér, mint az egész szőlőskerted. Tudod, hogy Kyle mit tenne egy ilyen pénz termő fával? Chewpaca komolyan megsérülhetne.

Ismerem az alpakát. Úgy tűnik, a bundája – gyapjúja? – elsőrangú.

Aranyos állat. Szereti a sógornőmet.

De szegény flótásnak keresnie kell egy másik megmentőt, és Hope-nak egy másik balekot. – Sajnálom, de meg kell kérdezned valaki mást.

– Kit?

Hát, a francba. – Tuckert – mondom, aztán összerezzenek, mert Tucker hosszú távú kapcsolatban van, és a barátnője valószínűleg nem örülne neki. Hope nyilvánvalóan szintén nem, mert a dühös, mi a fene bajod van neked? tekintettel néz rám.

– Oké, oké – motyogom –, hadd gondolkozzak. – De a következő három személy, aki felbukkan az agyamban, mind túl furcsa vagy krónikus testszag problémáik vannak.

Az utánuk következő négy elég idős ahhoz, hogy a nagyapja legyen.

De talán...

– Ne mondd ki – parancsolja, miközben elgondolkodva felhúzom a szemöldököm.

– Mit ne mondjak?

– Carlra vagy Frankre akartál utalni.

– Hát, ha ez pusztán egy színlelt házasság...

– Egyetértek, de ők már elutasítottak. Nem viccelek, Blake. Kifogytam a lehetőségekből. Te vagy az. Az utolsó esélyem.

– Megkérdezted Carlt és Franket? – Kétkedve kérdezem, figyelmen kívül hagyva a fejemben lévő hangot, ami egy kicsit bánt, hogy a listán lejjebb kerültem, mint az a két nyűgös vén szivar.

– Én. Szeretem. Ezt. Az. Alpakát – mondja. – És a többi állatot is.

– Te megkérdezted Carlt.

A mellkasához emeli a csokrot, és összenyomja azt az ujjai között, ahogy összefűzi őket egy könyörgő, kérlelő mozdulattal, ami a lelkiismeretemet piszkálja. – Adj nekem három hónap házasságot, ami elég hosszú ahhoz, hogy biztosítsam, hogy engem neveznek ki Chewpaca törvényes tulajdonosának, és Kyle nem nyúlhat Nagyi egyetlen édes kicsikéjéhez. Cserébe megkapod az engedélyedet. És amíg házasok vagyunk, addig a te munkamániás lehetsz a szőlőskertben, én pedig munkamániás leszek a farmon. Alig fogjuk látni egymást. Olyan lesz, mintha az „igen”-t soha nem is mondtuk volna ki.

– Kivéve, amikor kicsinálod a kenyérpirítót vagy a fejőgépet.

– Ez azt jelenti, hogy benne vagy? – kérdezi, felcsillan a szeme a reménytől, és még szebbnek tűnik, mint amilyen általában. Ami túlságosan is szép.

Nem vehetem feleségül. A Georgia állam összes italengedélyéért cserében sem.

Megrázom a fejem, és felemelem a kezemet oldalra a levegőbe.

– Nem, ez nem azt jelenti. Nem tehetem, Hope. Sajnálom.

Hátrálni kezdek, de ő fenyegetően megállít. – Ha nem segítesz, felhívom Oliviát. Ő imádja Chewpacát. Mit gondolsz, pontosan mit tenne, ha megtudná, hogy te vagy az oka annak, hogy egy szörnyű új otthonba kell mennie? Hogy a te hibád, hogy a kislánya sosem kap esélyt arra, hogy megismerje az alpakát, aki megmentette az anyja életét?

Melodramatizálással vádolnám, csakhogy mindkettőt ismerem, Hope unokatestvérét, a seggfejt, aki örökölni fogja Chewpacát, és a sógornőmet is. Olivia azt hiszi, hogy van egy kozmikus kapcsolata azzal az átkozott alpakával, és Hope nem túlozza el ezt az egészet.

Ráadásul szükségem van arra az engedélyre. Háromszor is megtagadták hülye bürokráciai okokból, és a legutóbbi kérvényem lejár, ha nem kapom meg az adóhivatali ellenőr aláírását.

De Gary megint csak húzza az időt. Kezdem azt hinni, hogy ez egy személyes bosszúhadjárat a részéről, nem pedig egyszerűen csak az, hogy minden t-t alaposan áthúz, és minden i-re nyomatékosan felteszi a pontot.

Gyanítom, hogy azért nem kapom meg az engedélyemet, mert Gary azért dühös, mert a legidősebb bátyám, Ryan segített Gary bátyját börtönbe juttatni tavaly. Kisvárosi élet, kisvárosi politika, kisvárosi baromságok.

És néha az egyetlen kiút a szarkupacból az, ha meggyőzöl valakit, akinek befolyása van, hogy szóljon egy jó szót az érdekedben.

– Kérlek, Blake? – Hope könyörög, és én érzem, hogy kezdem tényleg fontolóra venni ezt az őrültséget.

A péniszrángatás általi halál kegyetlen dolognak tűnik Chewpaca számára.

És szükségem van az engedélyemre.

És Hope... csak Hope. A francba.

Hogy gyűlölhetem őt, és hogy akarhatok a hőse lenni egyszerre?

– Ha ebbe beleegyezem – mondja a szám, mielőtt az agyam képes lenne tiltakozni –, öt kedves dolgot kell mondanod rólam minden nap.

Ő pislog. –  Mi van?

– Nem szeretek mogorva vagy dühös lenni, de te eléred mindkettőt, úgyhogy mondj öt kedves dolgot rólam minden nap. Segíts megőrizni a humorérzékemet, amíg az őrület véget nem ér.

Két ujját a láthatóan rángatózó bal szemhéjára nyomja.

– Rendben.

– Várj. Mi van Gordonnal? – kérdezem, az ihlet elragad az utolsó utáni pillanatban, amikor a guillotine épp leesni készül. – Nem szakított az internetes barátnőjével a múlt héten?

– Ő is elutasított engem – sóhajtott fel. – És azt hiszem, már újra együtt vannak. Gordon nem szereti elhagyni a házát, vagy nadrágot húzni, miután hazaér a munkából. Egy online barátnő a legjobb barátnő erre a célra, és ehhez az életstílushoz.

A francba.

Megkérdezte a helybéli gyagya állatpreparátort mielőtt engem is megkérdezett volna. Most kezdek kiakadni, mert én nem vagyok olyan mélyen a ranglétrán ebben a városban.

Vagy igen?

Többet kéne edzenem? Vegyek fel valami mást, mint munkaruhát is? Tanuljak valamit a hajápolási szerekről és arról, hogyan kell használni őket?

Vagy azért, mert tényleg ennyire utál engem?

A vérem forróbban ég a gondolattól, és hirtelen rájövök, hogy meg fogom tenni.

Kibaszottul el fogom venni feleségül.

Csak hogy kínozzam a jelenlétemmel.

Minden egyes nap.

– És el kell jönnöd a családi pókerestre – tájékoztatom.

– Jó. Kedvelem a családodat.

Csak téged nem.

Ez volt a probléma legutóbb. És úgy néz ki, hogy ez lesz a probléma újra és újra. De ezúttal nem fogok összetört szívvel távozni. Ezúttal csak üzletről van szó, egy kis bosszúszomjjal fűszerezve.

Talán nem helyes, hogy alig várom, hogy megkínozhassam a volt feleségemet a második meggondolatlan házasságunkkal.

De ha ez rossz, akkor sem akarok helyesen cselekedni.

 

KETTŐ

 

 

Hope St. Claire

(más néven egy kétségbeesett nő, akinek túl sok állata, de annál kevesebb választási lehetősége van)

 

 

Fordította: Jane

 

 

Ahogy végigsétálok a rövid folyosón az ablaktalan, zöld szőnyeggel borított tárgyalóteremben, ahol összeházasodom Blake O'Dell-lel körülbelül harminc másodperc múlva, elképzelem a nagymamám alpakáját.

Valószínűleg nem ezen ábrándozik a legtöbb menyasszony az esküvőjén, de én Chewpaca miatt megyek férjhez.

Nem akarom a nagymamám földjét. Nem akarom a házát. Csak jó életet akarok adni az állatainak, mert az állatok a családom legjobb részei. Ártatlanok és egyszerűek, és nincs passzív-agresszív pszichológiai problémájuk, hogy ki vette fel a rossz bejárónőt, és a gyerekeiket sem használják közvetítőként, amikor veszekednek, és nem beszélnek egymással.

És nem írnak végrendeletet sem, amiben követelik, hogy az örököseik házasodjanak meg.

De hé, ha már megházasodom, legalább úgy teszem, ahogyan én akarom,

St. Claire-i módon.

Egy olyan férfihoz, aki úgy néz rám, mintha az ellenfele lennék a csatatéren, amikor csatlakozom hozzá Maplethorpe bíró előtt.

Azokkal az élénkzöld szemekkel, sűrű, zilált hajjal és nagy, erős, tökéletesen durva kezekkel, Blake pontosan az esetem. Egészen addig a tényig, hogy a terepen való munkához van öltözve, nem pedig esküvőre.

Kivéve, hogy ő örökkévalóságot akar, és én nem hiszek ebben.

Azok a házasságok után nem, amiket közelről és személyesen láttam.

Ó, és utál engem, ezt az apró részletet nem szabad elfelejteni.

Szarul és hibásnak érzem magam, amiért belerángattam őt a káoszomba, de kifogytam a lehetőségekből.

Chewpaca nem mehet Kyle-hoz.

Pont.

– Szép menyasszonyod van – motyogta Maplethorpe bíró Blake-nek, amikor megállok mellette a pad előtt.

Blake kétkedve morgolódik, de egy nyilvánvalóan erőltetett mosollyal fedezi a gesztust. – A menyasszonyok mindig gyönyörűek, ha egy férfi szerelmes.

Felhorkantok.

A bíró felém fordulva ráncolja a homlokát. A hatvanas éveiben jár, és több szőrszál nő ki a füléből és az orrából, mint amennyi a fején. A legidősebb lánya vigyázott rám, amikor a szüleimnek Atlantába kellett utazniuk a gálákra és elegáns vacsorákra.

Mindig becsempészte a hozzávalókat, hogy csoki darabkás sütit készítsünk, amit anyám sosem tartott otthon, mert „az üres kalóriák az ördög szolgálóleányai, Hope”. Maplethorpe bíró nem az a fajta ember, aki megértené, hogy ez egy két régi ellenség közötti érdekházasság.

Ezt el kell adnunk. Legalább egy kicsit.

Megragadom Blake karját, ami épp olyan bűnösen szexi, mint a keze – annyira odavagyok a férfiakért, akik kint dolgoznak, és nem félnek bepiszkolni magukat –, és a kétségbeesésből született vidámsággal szólalok meg.

– Kössön minket össze, bíró úr.

– Nászútra kell mennünk – ért egyet Blake szárazon.

A bíró szeme felcsillan. – És hová viszi ezt a bájos hölgyet a nászútra?

Blake rákacsint. – Az még titok, de ez egy olyan utazás lesz, amit egyikünk sem fog elfelejteni.

És most a gyomrom felfordul, a testem mélyén lakozó érzelmek kitörni akarnak, és gondolatban feljegyzem, hogy bilincseljem magam oda az ágyamhoz, mielőtt lefekszem aludni a közelgő házasságom minden egyes éjszakáján.

Az elektronika felrobbantásán kívül, alvajáró vagyok, és az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy hagyjam, hogy a tudatalattim átvegye az irányítást, amíg Blake felesége vagyok. Még a végén talán azt feltételezné, hogy nem baj, ha kielégítem az éhséget, amit felébresztett, és ez mindenkinek rossz hír lenne.

De leginkább nekem, mivel Blake valószínűleg zsigerből kinevetne.

Figyelmen kívül hagyva a nem helyénvaló bizsergésemet, finoman a könyökömet az oldalába mélyesztem. – Ó, te – mondom könnyedén.

Összeszorított fogakon keresztül.

Lépjünk már tovább. Az idő már fogytán van. Jelenleg Kyle azt hiszi, hogy ő van előnyben, mert találkozott egy lánnyal a Tinderen múlt héten.

De alábecsült engem.

Csak örülök, hogy nem kellett teljes értékű megalázkodásra kényszerülnöm.

Vagy sírásra. Utálom a színlelt sírást, bár elég jó vagyok benne, miután a gyerekkorom azzal telt, hogy mindent megtettem, hogy elmeneküljek a szüleim rosszallása elől. De ezek nem lettek volna műkönnyek. Mielőtt Blake megállt, én a sírás határán voltam a bíróság lépcsőjén.

Megmentette a napot, és én hálás vagyok érte, bármennyire is tervez nekem keresztbe tenni, amíg a nagyi végrendeletét törvényesen végre nem hajtják, és az állatok hivatalosan is az enyémek lesznek.

– Jól van, akkor most már össze is házasodhattok. – A bíró rám mered. – Régebben aggódtam érted, drágám, de most az egyik legjobbat sikerült kifognod.

– Mondja ezt a szüleimnek – viccelődöm mosolyogva, máris rettegek a „Megszöktem egy olyan fickóval, aki közel sem olyan gazdag, mint amilyennek ti szeretnétek, hogy legyen” beszélgetéstől, amit majd meg kell ejtenem a kedves öreg anyámmal és apámmal.

Majdnem megkönnyebbülés, hogy a laza kapcsolatuk megkoronázásaként, valahol Európában nyaralgatnak.

Máskülönben valószínűleg itt lennének, és tiltakoznának Blake örökségétől kezdve a bakancsáig.

– A szüleid szeretnek engem, mézespuszedli – morogja Blake a mosolyán keresztül.

Kétséges – ugyanakkor, mézespuszedli? –, de én ragyogó mosolyt villantok felé.

Fáj az arcom.

Viszket a bőröm, mert a ruhák és én nem jövünk ki egymással, de anyám duplán megölt volna, ha nem veszek fel ruhát az esküvőmön.

Legalábbis azon, amelyikről tudni fog.

A szívem fájdalmas és üres, mintha egy olyan pontra jutott volna, mint a romantikus regényekben, ahol minden elveszett, mert az író meghalt, mielőtt befejezhette volna a történetet. És most a két szereplő, akiket hátrahagyott, a végtelenben élnek, a földön, ahol a boldogság soha nem jön el.

Mint Blake és én.

– Jó látni, hogy ilyen boldog vagy – mondja Maplethorpe bíró újra. Sóhajt, letöröl egy könnycseppet, kinyit egy kis fekete könyvet, és elkezdi a tárgyalást.

Mármint az esküvői szertartást.

Vetek egy pillantást Blake-re, miközben a bíró elmondja a rövid mondandóját a házasság szentségéről. Egy izom rángatózik az állában, és a zöld szemei olyan kemények, mint a megkövült lócitrom, amibe múlt héten belebotlottam a legelőn.

El fog menekülni.

Bármelyik percben rájöhet, hogy én egy két lábon járó katasztrófa vagyok, és nem akar részt venni ebben, ezért sprintelni fog az ajtó felé.

És én nem fogom hibáztatni.

Egy két lábon járó katasztrófa vagyok. És ő már tudja, hogy allergiás vagyok az elkötelezettségre. Az egyetlen hely, ahol szeretem a romantikát, az egy olyan könyv, aminek a borítója alatt mindig a jófiúk győznek, és bárki nyugodtan beleszerethet bárkibe, mert az nem a valóság.

De ez nem akadályozta meg abban, hogy megcsókoljon egyszer vagy kétszer a vegasi incidens óta, amiről nem beszélünk.

Megborzongok, és nem csak azért, mert ez a ruha megmutatja a tejfehér vállam, ami alatt a mélybarnára pirult bicepszem kezdődik. Valójában rohadt meleg van ebben a szobában.

Elromlott a légkondi?

A virágaimmal legyezgetem magam, a legelőn ma reggel frissen szedett gyomokkal, hogy jelképezzem, hogy még a gyomoknak is van egy pillanatnyi szépségük, mielőtt elhervadnak, elpusztulnak és szétterítik a gyomosságukat mindenhol máshol.

Mint a házasság.

Elhervad.

Lehet, hogy nem hal meg – a szüleim még mindig együtt vannak, még akkor is, ha gyűlölik egymást, és Kyle szülei is, mivel St.Claire-ék nem adják fel, de teljesen ki vannak szipolyozva, ami pokolian szomorú.

– Te, Blake O'Dell, elfogadod ezt a nőt törvényes feleségedül?

Annyira rohadtul meleg van itt.

– Igen – morogja Blake, majd az orra alatt hozzáteszi: „megint”.

– Csodálatos. És te, Hope St. Claire, elfogadod-e ezt a férfit a törvényes férjedül?

– Ha muszáj.

A bíró kuncog. – Mindig is te voltál a vicces.

Soha nem voltam vicces, és ebben a teremben a hőmérséklet felér a pokol augusztusi szaunájának hőmérsékletével.

– És most a fogadalom – mondja Maplethorpe bíró.

– Megírtam a sajátomat – jelenti be Blake.

– Mikor? – kérdezem, aztán a pániktól későn jut eszembe, hogy mosolyogjak, mert ha ő megírta a sajátját, akkor az azt jelenti, hogy nekem is meg kellett volna írnom az enyémet? – Úgy értem, ó, te maszatpofa, nem kellett volna.

– Olyan jó érzés látni, hogy ennyire szerelmes vagy. – Maplethorpe bíró megtörli a szemét. – A családjaitoknak itt kellene lenniük.

– Mindent videóra veszek – mondja Griselda, a megyei jegyző recepciósa. Ő szolgál tanúként, és a szoba hőmérséklete további négy fokkal emelkedik, amikor rájövök, hogy kétségtelenül azt tervezi, hogy ezt felrakja a város InstaChat oldalára, amint megpecsételtük az üzletet.

– Az esküje, Blake? – kérdezi a bíró.

Blake felém fordul azokkal a dühös sárkányszemekkel és az orrlyukaiból áradó tűzzel, és hirtelen kevésbé aggódom, hogy el fog menekülni, és inkább attól félek, hogy leleplezi a tervemet az egész Happy Cat előtt.

– Hope – kezdi, és én elfojtok egy nyikkanást, mert már megkértem a kezét, hogy jöjjön hozzám, és most el kell viselnem a következményeit.

És készen kell állnom arra is, hogy megküzdjek Griseldával, hogy törölje a videót.

– Amikor ma reggel felébredtem, fogalmam sem volt róla, hogy néhány rövid órán belül örökre megváltozik az életem – folytatja Blake. – Megesküszöm neked, itt és ma, hogy olyan férj leszek, mint amilyent megérdemelsz, hogy mindig annyit adok, amennyit kapok, és soha, de soha nem fogom elfelejteni, hogy mit érzek ebben a pillanatban.

Maplethorpe bíró kifújja az orrát, és vesz egy nyugtatót lélegzetet. – Gyönyörű, Blake. Gyönyörű. Hope?

A lámpák a fejem felett zúgni kezdenek, és rájövök, hogy bajban vagyok.

Olivia említette, hogy a stressz hatására a természetes energiamezőm teljesen meggajdul, és én stressz skála csúcsán vagyok ma. Szóval kinyitom a számat, és kibököm az első szavakat, amelyek eszembe jutnak.

– Blake, köszönöm, hogy elveszel feleségül. Megígérem, hogy megpróbállak olyan boldoggá tenni, mint te engem, amíg a házasságunk él és virul.

A lámpák pislákolnak, és a bíróhoz fordulok. – Át tudnánk ugrani a Most házassá nyilvánítlak részhez, mielőtt…

Egy csattanás és egy villanás, és a teremben eluralkodik a teljes sötétség.

– Ez történne – fejezem be sóhajtva.

– Ó, nos, nincs szükségünk elektromosságra ahhoz, hogy szerelmesek legyünk, sem a házassághoz – szólal meg a bíró hangja valahol a sötétségben. – Akarsz még valamit hozzátenni a fogadalmadhoz? Vagy bármelyikőtök?

– Lemerült a telefonom – mondja Griselda. – Nem tudom feléleszteni, hogy bekapcsolhassam a zseblámpa funkciót.

– Persze, hogy nem – motyogja Blake.

– A Georgia állam által rám ruházott hatalomnál fogva mostantól kezdve férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket – szól a bíró testetlen hangja. – Most megcsókolhatod a menyasszonyt. Ööö, ha megtalálod őt.

Csókolózó hangot adok ki. – Szép munka, Blake! Megtaláltál engem.

Most mi lenne, ha mi...

Mielőtt befejezhetném, hogy tűnjünk el innen, hogy kicserélhessék a biztosítékokat, amiket épp az imént robbantottam ki, két erős kéz ragadja meg a csupasz vállamat, határozott ajka az enyémhez nyomódik, és hirtelen eszembe jut, hogy pontosan miért kértem meg Blake kezét négy évvel ezelőtt Vegasban.

Egy blackjack osztó bátorságpróbára hívta ki, ezért csókolt meg nem sokkal azután, hogy váratlanul összefutottunk azon a hétvégén.

Egyetlen kóstoló után részegebb voltam tőle, mint valaha is voltam az alkoholtól.

Még soha nem csókolt meg olyan férfi, aki tudta, mit csinál vagy éppen mit akar.

És ez a csók?

Ma?

Az elsötétített alagsori tárgyalóteremben?

Felpörgeti a játékát.

Azokat a határozott ajkakat használja, hogy emlékeztessen mindarra, amit velem tett a hotelszobában az első nászéjszakánkon. A hüvelykujja végigsimít a vállamon, miközben a durva kezei lecsúsznak a karjaimon, addig cikázik a bőrömön, amíg az egész testem lángra nem lobban.

Szorosan magához szorít, elnehezítve a melleimet ebben a fullasztó ruhában, és azt akarom, hogy a kezei a meztelen bőrömet érintsék, miközben földes illata elárasztja az érzékszerveimet, elragadva engem vissza egy pihe-puha hotelágyba, ahol megtanította nekem, hogy egy tehetséges férfi nyelve jobb, mint egy vödörnyi szexuális játékszer.

Emlékeztet arra, hogy miért gondoltam, hogy hozzámenni – az első alkalommal – jó ötlet.

Kicsókolja az összes emlékemet abból a páncélszekrényből, amelyben az óta tárolom őket, amióta elhagytuk Vegast.

Valami villog és zümmög, és rájövök, hogy ez nem az elborult energiamezőmből árad.

Nem, a fények újra égnek.

Valaki biztos átkapcsolta az áramkört.

– Annyira, de annyira gyönyörű – préseli ki magából Maplethorpe bíró.

Blake kihúzza magát a csókból, és rám vigyorog.

Bárki más azt hinné, hogy ez egy mosoly, de amikor ez a mosoly rám irányul, az egy vigyor.

És egy ígéret – van még ott, ahonnan ez jött, Hope, és ezt te is tudod.

Tudom.

Nagyon is tudom.

Ami az ígéretét fenyegetéssé teszi.

Chewpacáért teszem ezt, emlékeztetem magam.

És nem fogok bedőlni, sem belezúgni a férjembe.

Mert a szerelem mindig rosszul végződik.

Legalábbis az én családomban. A St. Claire-ek nem az örökkévalóságra valók.

És így Blake és én csak üzleti partnerek leszünk.

Juttatások nélkül.

– Juttatások nélkül, extrák nélkül, haszon nélkül – kántálom magamban, miközben követem Blake-et kifelé a tárgyalóteremből, tudva, hogy az összes ígéret közül, amit magamnak tettem életemben, ezt lesz a legnehezebb betartani.