14.-15.-16. Fejezet

 

TIZENNÉGY

 

 

Hope

 

 

Fordította: Mandy

 

 

A tér megtelt Happy Cat izgatott polgáraival, fiatalokkal és öregekkel, akik csatlakoztak hozzánk ezen a meleg tavaszi reggelen, hogy kigurítsák a matracaikat, és jógázzanak a bébi kecskékkel. Egy ideiglenes kerítésen belül vagyunk, hogy a négylábú barátaink ne kószáljanak el. És bár szívesen lennék lefele néző kutyapózba a huszonöt boldog jógázó közt, akik napköszöntéssel melegítenek be, de el vagyok foglalva a gyerekek felügyeletével, akik a hátukon és a hasukon hemperegnek, és a bébi kecskéknek kínálgatok sárgarépát, amikor túlságosan érdeklődnek a frufruk és bajuszok iránt. A patás masszázs egy részről imádnivaló dolog. Egy bébikecske általi hajvágás vagy egy bajusznyírás viszont nem, és ezek a Zenre vágyó lakosok nem is erre jelentkeztek fel.

Sajnos, nem veszem észre a hibát a répás kezelési tervemben, csak mikor már túl késő.

Egyik pillanatban még Vinnie Van Goatnak adok egy répát. A másikban George Cooney, a világ legfalánkabb házi mosómedvéje, átrohan az ideiglenes kerítésen, lerázza magáról a narancssárga hálót, ami a hátsó mancsába akadt, és kikap egy bébirépát Biscuit The Kid szájából.

Szegény Biscuit felágaskodik meglepetésében, ami nem lenne baj, ha épp nem a tűzoltóparancsnok hátán állna. De ott áll, és egy perccel később leszánkázik a nyakán, amitől Jessie megrándul, így szegény kecske eszeveszett félelemmel a fűbe szaltózik.

És a Bébi Kecskék Káosz Elméletének törvényét követve – ha egy kölyök elbukik, minden elbuknak.

Vagy megőrülnek a pániktól, ahogy ebben az esetben is.

– George! – kiáltom, ahogy egy másik kecske után iramodik, aki leejtette a répáját, és hisztérikus körökben rohangál válaszul Biscuit riadalmára.

Őlordsága, a kukapanda bemutat nekem – esküszöm, hogy azt teszi –, és rohangál körbe a kerítés maradéka körül, amivel a jógázókat és a kecskéket sikításra készteti. Félredobálja a matracokat, és lerombolja a kerítés még ép részét is bébirépák után kutatva, nem foglalkozva a Zennel vagy a dolgokkal, amiket tönkretesz, és szó szerint kilopja a rágcsálnivalókat a babák szájából.

– George, ÁLLJ! Rossz mosómedve! Rossz!

Mikor lett ez a kis bestia ilyen gyors?

Hogy lehet ilyen gyors?

Akkora, mint három normál mosómedve, de úgy rohangál körbe-körbe, mint egy fél gepárd, és ezzel frászt hoz a babákra. A természetben egy George méretű ragadozó elég nagy lenne, hogy életveszélyes fenyegetést jelentsen a kis kecskékre, különösen, ha néhány éhes barátjával mászkálna erre.

George a légynek sem tudna ártani – a répákat akarja, nem a babákat –, de a kis kölykök ezt nem tudják. Ők ösztönösen cselekszenek, és az ösztöneik láthatóan azt sugallják nekik, hogy dobálják a kis testüket nekem, a jóga osztálynak, a kerítésnek vagy bármi másnak, ami valószínűleg védelmet vagy menedéket nyújthat nekik.

– George, kérlek – könyörgök, amikor Star, a jógatanár épp az osztályának esedezik, hogy “Vegyetek egy mély levegőt, és engedjétek ki egy békére hívással”.

De senki nem figyel. Egyikünkre sem.

A jóga osztály mezítláb szaladgál, felvillanó paták elől ugrálva, míg George répaevési őrületben van.

Általában túl lusta és elkényeztetett, hogy tényleg étel után vadásszon. De azt hiszem, most jégcsipsz és tücsökdiétán van a mogyoróvajas összetűzés óta, és ettől ilyen éhes George. És az éhes George igazából eléggé ijesztő. Az emberek sikítoznak, míg Jessie segít nekem elkapni az őrjöngő kukapandát.

De elég hamar rájövök, hogy nagyobb gondjaim is vannak. Ugyanis a bébi kecskéim meglépnek, mert George tönkretette a kerítést.

– Ne! – kiáltok.

Ledobom a maradék répát a földre, és nekiindulok, de nem igazán tudom, melyik irányban kezdjem. A bébi kecskék még gyorsabbak, mint George, és a belváros utcái hamarosan a menekülő rakományom eszeveszett patakopogásaitól visszahangzanak.

Az elhaladó motorosok tülkölnek, kiabálnak, integetnek. A tűzoltóállomásra tartó óvodások rémülten kiáltoznak, amikor Pepper szétzúzza rendezett soraikat, fennakadva az egymás kezét fogó rendszerükön.

– Egyszerre csak egy dolgot, egyszerre csak egy dolgot – motyogom. A közvetlen környezetemet fürkészve meglátok egy kecskét, ahogy belemászik a csúszdába, és úgy döntök, hogy itt kezdek.

Vissza kell vinnem a kis pajtásaimat a kocsim utánfutójára. Egyszerre egyet.

Ami valószínűleg örökké fog tartani. Már ha egyáltalán sikerül elvégeznem ezt a munkát.

Kecskék vannak mindenfelé a belvárosban.

Az utcákon.

A piknikező asztalain.

Előásnak… Ó, Istenem.

Ankle Biter talált egy dildót, amit biztos tavaly temettek csínytevésből egy fenyőfa alá, amikor a gyár termékeivel szemetelték tele a teret. A szája oldalában szorongatja, mint egy hirtelen kinőtt szivart, és kardként használja, hogy távol tartsa magától Widow MacIntosh-t, aki megpróbálja bekeríteni.

Igazából, az a dildó rém ismerősnek tűnik.

Lehetne Dákós Dildó idősebb unokatestvére. Kék színben, lila helyett.

Megrázom a fejem, mert erre most nincs idő, Hope.

Különösen most nem, hogy meghallom a szirénákat.

– Ó, ne.

A mellemhez szorítom a kölyköt, akit épp most húztam ki a csúszda alagútjából, ahová remegő labdaként kucorodott be, és felállok a teret fürkészve. Ott, a másik oldalon a sheriff járőrkocsija áll meg a jóga stúdió előtt.

– Elkaptam egyet – mondja Star zihálva, a játszótéren cammog Mickey-val, a fehér bébi kecskével, akinek fekete egérfül minták vannak a hátán. Követi a tekintetemet, és lehervad a mosolya, ahogy meglátja a villogó fényeket.

– Jaj, ne! Kapni fogok egy büntetést, mert megszegtem a szabályt, és hagytam a kecskéket összevissza rohangálni a városban, ugye?

– Nem, nem fogsz – ígérem meg lihegve a futkosástól, az adrenalintól és az aggódástól.

– Megmondom nekik, hogy ez az én hibám.

– De nem a te hibád volt. Senkié sem. Csak az történt, amit az univerzum tervezett a mai reggelre. Mosómedve káosz és kecskeüldözés. – Megvonja a vállát. – Ez az, amiért gyakoroljuk, hogy a jelenben maradjunk. Úgyhogy mi készen állunk, bármi is jön ezután.

– Úgy beszélsz, mint Olivia – mondom a számat rágva, közben az agyam eszeveszetten pörög, ami azt bizonyítja, hogy több jógára lenne szükségem az életemben.

Vagy egy whiskey-re.

Vagy váliumra.

Vagy mindháromra.

Azt mondanám, hogy egy hosszú futásra, de abba kellett hagynom a maratoni felkészülésemet tavaly, amikor olyan erős lett az energiamezőm, hogy rövidre zártam a pénztárgépet az élelmiszerboltban. Ne kerülj fáradt déli anyák és a Publixban kapható fagyasztott csirke közé péntek este. Átgázolnak a lábadon a kocsijukkal, és még arra sem veszik a fáradságot, hogy bocsánatot kérjenek utána.

Star sugárzik.

– Köszönöm! Imádom Oliviát. Ő és Clover járnak az „Anyukám és én” csoportomba. Nekik van a legjobb energiájuk. Mint csillagfény és loncvirág, tudod?

– Igen.

Felmérem a karjait, és úgy döntök, hogy megvan a bicepsze ahhoz, hogy két babát is elbírjon.

– Itt van, fogd ezt a kis pajtit is, és dobd fel őket a kocsim mögötti utánfutóra. Megpróbálom jóvátenni a bírságot, és remélhetőleg közben elkapok még egy-két babát.

– Rendben, sok szerencsét.

Star összerándul, ahogy Biscuitet a kezébe adom, ahol Mickey-val üdvözlik egymást a másik arcának vigasztaló nyalogatásával.

– Rendben vagy? Túl nehezek?

– Nem, jól vagyok, csak egy kis sokkot éreztem a hátsó zsebemben. Azt hiszem, a telefonom rövid zárlatot kapott, vagy valami ilyesmi.

Elfintorodom.

– Küldd el az új telefonod számláját.

– De ez nem a te…

– De, hidd el, az én hibám.

Intek, aztán elkocogok a tiszt felé. Egy fiatal srác az, akit első pillantásra nem ismerek fel, de nem csillog ostobaság a szemében. El kell érnem őt, mielőtt elkapja Start, és el kell vinnem a balhét. Alig keres a jógatanítással annyit, hogy az alapvető szükségleteit fedezze. Ez a bírság jelentheti a különbséget a bevásárló pénz, és az egy hónapig instant levesen való túlélés között.

Egyik kezemmel intek a fejem felett, magamra kényszerítek egy mosolyt, és próbálom lecsillapítani az energiámat. Ehelyett egy elektromos érzés növekszik a karomban, és egy pillanattal később felettem az utcai lámpa összetörik.

Felsikítok a meglepetéstől, eltakarom a fejemet a kezeimmel, ahogy az üvegdarabok potyognak le körülöttem, és a sírással küszködök, amikor néhány szilánk megsérti a bőrömet a nyakamon. De nem a belém fúródó szilánkok csípése miatt akarok sírni – bár tényleg nagyon fáj –, hanem a bizonyosság miatt, hogy az egész életem kis híján kicsúszik a kezemből, és ez mindig így lesz.

Mindig egy elektromos kisülésnyire leszek attól, hogy valamit vagy valakit felrobbantsak. Mindig azon fogok vergődni, hogy jóvá tegyem azokat a dolgokat, amiket tönkreteszek, és túléljek még egy napot anélkül, hogy még több kárt tennék, mint amit helyre tudok hozni annyi idő alatt, ami nekem lett szánva ezen a pörgő bolygón. Mindig kimerült és stresszes leszek, mert ez a furcsa dolog, ami én vagyok, fárasztó.

Míg Olivia nem adott nevet ennek az elektromos izémnek tavaly, és nem biztosított, hogy ez teljesen normális, azt hittem, hogy valamit rosszul csinálok. De még a tudat, hogy vannak még ilyen emberek, mint én, sem teszi ezt az egészet könnyebbé. Akkor is kezelnem kell ezt az őrületet, és valószínűleg mindig is kezelnem kell.

A szex segítene lecsillapítani az energiádat – mondta már Olivia többször is.

Kedvesen, természetesen, ahogy csak Olivia tudja.

De én nem szexelek… Kecskéket nevelek, és nyilvánosan lámpákat robbantgatok.

Már nincs energiám, hogy megakadályozzam a szememben gyülekező könnyek kicsordulását. Felemelem a fejemet, hagyom, hogy kiáradjanak a szemem sarkából, és forró csíkot húzzanak lefele az arcomon, majd tétova kézzel hátranyúlok, hogy kihúzzam az üvegeket a bőrömből.

Még mindig csúszkálok, szilánkmentesen, sírva, és várom, hogy a rendőr odaérjen hozzám, közben azt fontolgatom, hogy a homokozóban ások egy gödröt, és elbújok benne, míg elmúlik az életem, amikor egy ismerős teherautó áll meg a tűzoltóállomás sarkánál.

Ez Blake kocsija.

És húzza a nagyobbik utánfutómat.

És ahogy látom, ott van benne valaki édes, bolyhos, aki nagyon jól bánik a baba kecskékkel.

Megkönnyebbülve zokogok fel. Letörlöm a könnyeket, és veszek egy mély lélegzetet.

Minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben lesz.

A rendőr megáll mellettem, vet egy aggódó pillantást a vérfoltos kezemre, mire megkérdezi.

– Jól van, hölgyem?

Blake már pórázon tartja Chewpacát, aki trappol lefelé az utánfutóról, mire a megkönnyebbülés olyan elemi erővel áraszt el, hogy inkább érzem magam harmatcsókolta tavaszi fűnek, ami nyújtózkodva integet jó reggelt a napnak, mint egy sétáló elektromos csapásnak, aki soha nem tanulta meg, hogy hogyan szeressen jól.

– Igen, jól vagyok, csak néhány karcolás.

Veszek egy mély lélegzetet, és letörlöm a könnyeimet.

– És össze fogjuk szedni az összes kecskét, ígérem.

Blake felé mozdulok, aki Chewyt vezeti lefelé a járdán a fánküzletnél, ahol hirtelen odacsalogatja Doritot, egy pici vörös kecskét, aki gyakran túl bátor saját magához képest. A fánküzlet és a ravatalozó közötti sikátorból bukkan fel trappolva a pót-alpaka-apja után, csóválva kicsi farkát.

– A férjem hozott erősítést.

A férjem.

A szavak csak úgy kicsúsztak – melegen és könnyedén.

– Amúgy gratulálok az esküvőjéhez – mondja a rendőr. – Az O’Dell testvérek mindig adtak okot pletykákra. Úgy hallottam, emlékezetes volt az esküvő is. Örülök, hogy Blake-et boldognak látom. Rendes fickó. Az idősebb bátyámmal jó barátok voltak még iskolás korukban. Az egyetlen srác volt, aki nem akarta kirugdosni a kisöcsit a medencéből, amikor átjött úszni.

– Igen, rendes fickó – értek egyet elpirulva. – És köszönöm. Egyébként Hope vagyok.

Kinyújtja a kezét.

– Wesley Vance.

Megmozgatom az ujjaimat, és elnézést kérek.

– Bocsánat. Kezet fognék, de koszos a kezem.

Nyugodtabbnak érzem magam, de Wesley-nek egy csomó elektromos cucc van az övére akasztva, és nem akarok további pusztítást kockáztatni.

– Semmi gond.

Elmosolyodik, és Blake felé biccent, aki Chewyval egy újabb elkallódott babát gyűjtöttek be, ami azt bizonyítja, hogy az édes kis alpakám tényleg a kiskecskék hamelni patkányfogója, és a férjem – férjem! – zseniális.

– Biztos, hogy nem kell segítség? Most nem sok munka van az őrsön. Hívhatok pár srácot kecskekergetésre.

Pislogok.

– Nem azért van itt, hogy megbírságoljon?

Megrázza a fejét.

– Dehogy. Tudjuk, hogy nem a maga hibája volt. Ruthie May elárulta nekünk a részleteket, mikor felhívott, hogy bejelentse a kecskét a pékségben.

Elkerekedik a szemem.

– Van egy kecske a pékségben?

– Aha. Úgy tűnik, a pult alatt rejtőzködik. Nem igazán siet kijönni onnan.

Sóhajtok.

– Oké, akkor személyesen hozom el. Köszönöm, biztos úr. Igazán nagyra értékelem.

– Köszönje a sógorának – mondja kacsintva. – Ryan megígérte nekünk, hogy az egész osztályt meghívja egy italra munka után, ha leállítjuk a mosómedvéje beidézését. Megint. Tényleg pórázon kéne tartania azt a gézengúzt.

Bólintok, és hátralépek.

– George-nak olyan kézügyessége van, hogy valószínűleg azonnal kicsusszanna belőle. Köszönöm még egyszer is.

Az összetört utcai lámpára mutat.

– Ezt jelenteni fogom. Szóljon, ha kell valami papír a biztosításhoz. Remélem, nem sérült meg komolyan.

– Rendben leszek – ígérem meg, és integetek, aztán megfordulok, és a pékség felé trappolok.

Amikor már hallótávolságba érek Blake-hez és Chewyhez, elkiáltom magam.

– Elhozom a babát a pékségből. A többit bepakolnád az utánfutóba?

– Meglesz – tartja fel Blake a hüvelykujját.

– Nagyon szépen köszönöm. Te vagy az én gáncs nélküli lovagom.

Túlcsordul a szívem, ahogy elmosolyodik.

– Én vagy Chewy? – kérdezi.

– Mindketten, de leginkább te.

Egy gyors csókot dobok neki, és bukfencezik a gyomrom egyet, ahogy még szélesebben elmosolyodik.

Istenem, olyan könnyű lenne rászokni erre a mosolyra.

Epekedni ezután a gyomorbukfenc és a mellemben szétáradó melegség kombója után, amit csak Blake mellett éreztem.

Olyan könnyű lenne őrülten beleszeretni és elfelejteni, hogy ki is vagyok. Elfeledni, hogy honnan jöttem és az összes leckét, amit megtanultam, mert egy mérgező házasság egyik áldozataként nőttem fel.

Meg tudnám tenni.

El tudnám felejteni, de az amnézia csak ideiglenes lenne.

Előbb vagy utóbb újra eszembe jutna, hogy a házasság miért nem való nekem. Talán nem egy éven belül, vagy kettőn, de végül úgy érezném, hogy csapdába estem, és ez megőrjítene. Boldogtalanná tenném Blake-et, összetörném a szívét, és úgy végeznénk, hogy jobban gyűlölnénk egymást, mint mielőtt adtunk volna még egy esélyt a házasságunknak.

És én nem tudnám elviselni, hogy újra gyűlöljön engem.

Vagy csak ne kedveljen.

Túl tökéletes az ő jó oldalán lenni, sütkérezni annak a szexi-édes mosolynak a ragyogásában, tudva, hogy ő mögöttem áll és én mögötte. Szeretek a barátja lenni. Sőt, imádom.

Majdnem olyan jó, mint annak a nőnek lenni, akit szeret.

Majdnem.

Elhozom Honey-t Maud és Gerald pékségéből sűrű bocsánatkérések közepette a tócsáért, amit a berezelt kis kölyköm hagy maga után a járólapon.

– Semmi gond – mondja Maud, és már indul is egy köteg papírtörlővel.

– Mindnyájan rendetlenséget csinálunk, ha megijedünk, és ő egy édes kicsi lány. Biztos vagyok benne, hogy csak a mamáját akarja.

– Itt van a nagybácsija kint – mondom a fejemmel a tér felé mutatva. – Átviszem Chewyhez, és akkor hamar megnyugszik.

– Az egy igazi szerető. – Ruthie May vigyora nem igazán éri el összehúzott szemét.

– De ne rohanj olyan gyorsan, édesem. El kell mesélned nekünk mindent az esküvődről! Mi a fene történt? Hallottam ezt-azt a történetről, de semmi olyat, amit összerakva értelmes dolgot kapnék.

Megdermedek, a gerincem tövében izzadtság tör ki, miközben arra gondolok, hogy milyen fontos, hogy Blake és én elmagyarázzuk Ruthie Maynek.

Ha Kyle és Dean nem tudja végérvényesen bebizonyítani, hogy a házasságom csalás, akkor minden házassági viszályra való utalás alkalmával hozzá fognak jönni. Meg kell tartanom a pletykáját azon az oldalon, hogy Blake és Hope annyira szerelmesek egymásba, így Chewy otthon maradhat velem és a BFF-jével és a baba kecskékkel, ahova tartozik. Nem tudom, hogy a pletykák megállnak-e a bíróságon, de Happy Catben Ruthie May szava szent.

Mondanom kell valamit, és jól kell csinálnom. De a fejem hirtelen kiürül. Őszintén nem tudok előrukkolni pár összefüggő szóval, hogy megmentsem az életemet. Már épp egy béna kifogást keresnék, és vágtáznék az ajtó felé, mikor mögöttem megszólal a csengő, és megérzem Blake illatát a cukorillatú levegőben.

Hmmm…Bármikor szívesebben venném őt, mint a fahéjas sütit.

Felé fordulok egy széles mosollyal.

– Ruthie May épp most kérdezett az esküvőnkről – mondom. – Azt mondja, nem hallott olyasmit, aminek értelme lenne.

Ruthie Mayre vigyorog, mielőtt rám szegezi a tekintetét, és ettől a pillantástól elolvad a bugyim, a szívem pedig kiugrik és az ujjamban dobog.

– Hát ez mókás – mondja lassan, miközben átölel engem és Honey-t. – Mivel én meg még olyasmit nem hallottam, aminek több értelme lenne, mint nekem és neked, bébi.

Aztán megcsókol egy épphogy-alkalmas-nyilvános-fogyasztásra csókkal, pedig egy kecskebaba ficánkol közöttünk, Ruthie May, Maud és Gerald pedig figyelnek minket, de mégis úgy érzem magam tőle, mintha csak mi ketten lennénk az egész világon.

Csak én és ez a férfi, aki – most kezdek rájönni, hogy – mindig is birtokolni fogja a lelkem egy darabját. Nem számít, merre megyünk innét, vagy hány év telik a mai és azon nap között, mikor végleg elválnak az útjaink.

És talán ez így rendben is van, amíg jobb állapotban hagyom a lelke darabját, mint amilyen volt, mikor megtaláltam.

Elhomályosult tekintettel kibújok a csókból, de a szívem tiszta. Tennem kell valami jót ezért a férfiért, valami nagyon jót, hogy megmutassam neki, milyen sokat jelent nekem. És támad egy nagyon jó ötletem, ami mosolygásra késztet.

– Lám, lám – mondja Ruthie May, egyértelműen elégedett az előadással. – A pletykás részem még több részletet akar, de mindent egybevetve úgy tűnik, hogy ez egy kellemes meglepetés minden érintett számára.

– Kivéve a kecskék – mondja Gerald, zsémbesen, mint mindig. De még ő is úgy hangzik, mintha kicsit megérintette volna a dolog, és amikor felé nézek, átöleli Maudot, nyilvánvaló szeretettel simogatva a csípőjét.

De Maud és Gerald elég sok idejüket töltik veszekedéssel is. Néha itt a pékségben is, azon vitatkoznak, hogy ki égette oda a muffinokat, vagy hogy ki tömi meg a kukát még több szeméttel, ahelyett, hogy kiürítené a zacskót. Múlt héten olyan hangosan kíabáltak, hogy a Happy Cat-i serifhivatalt is bevonták. Vagy legalábbis a serifhelyettest, aki a szomszédban lakik.

És mindezt azért, hogy vegyenek-e új szárítógépet vagy sem.

Egy madár leszarta Gerald boxerét, amik kint lógtak a szárítókötélen, mire ő úgy döntött, hogy elege lett az energiatakarékoskodásból, de Maud meg azt erőltette, hogy a madarak nem fognak a boxerére szarni, hogyha azt a szűkebb fajtát hordaná, mivel az kisebb célpont lenne.

Ez pontosan az a házasság, amilyet én nem akarok. Az egyetlen fajta, amilyet valaha is láttam, ahol még azok az emberek is, akik néha boldog házasnak tűnnek, szenvedhetnek alatta.

Ez az emlékeztető elég is ahhoz, hogy elhúzódjam Blake-től, és az ajtó fele lépjek.

– Haza kell vinnünk a babákat. Később találkozunk.

– Később – visszhangozza Ruthie May. – De még mindig részleteket akarok!

– Maradjunk annyiban, hogy végül mindketten ott kötöttünk ki, ahol lennünk kellett – mondja Blake a válla felett hátrakacsintva.

Ruthie May és Maud mindketten elalélnak.

– Gondolod, hogy bevette? – motyogja, ahogy biztos távolságba kerülünk a pékségtől, és közeledünk a Blake kocsija felé.

– Tokkal, vonóval – mondom. – Nagyon meggyőző vagy.

– És miért nem tűnsz ettől boldogabbnak?

Felnézek rá.

– Természetesen boldog vagyok miatta. És olyan hálás is. Egyenesen hősies voltál ma.

– Na, ennyire ízlett reggel a szendvicsem? – kérdezi flörtölős hangon, de én komolyan válaszolok neki.

– Nagyon finom volt a reggeli szendvicsed, de én arról beszélek, hogy Chewyt hoztad a megmentésemre. És tegnap elég jól figyeltél, hogy tudjad, pontosan ezt kell tenned. A legtöbb ember nem is emlékezett volna rá, hogy megemlítettem, a babák szeretik Chewyt. De te igen.

– Én figyelek, amikor beszélsz.

Egyik keze a derekamon pihen, amitől az áruló testem bizseregni kezd.

– Te késztetsz arra, hogy odafigyeljek.

– Te pedig azt akarod, hogy ne csak szavakkal köszönjem meg.

A vallomás kicsúszik a számon, mielőtt észrevenném, az áruló nyelvem mozog, úgyhogy rácsapok az átkelő gombra, mintegy ürügyként, hogy tartsam a távolságot közöttünk.

Nem engedhetem, hogy továbbra is megérintsen, vagy soha nem fogom végigcsinálni a házasságunkat anélkül, hogy ne másszak rá, mint egy fára. Mint egy nagyon szexi fára.

Ujjainak minden érintése a bőrömön egy hullám, ami végigsöpör a parton, elmossa az ellenállásomat, mint a homokszemeket, amik tehetetlenül szembesülnek a dagállyal.

– Találkozunk egy szendvicsre a Kennedy Családi Napköziben hatkor? – kérdezem, ahogy átmegyünk az úton a kocsija és a hosszú utánfutó felé, amibe már biztonságban berakták Chewyt. – Addigra el kell rendeznem a meglepetésemet.

– Azt hittem, hogy ma főzhetek neked.

– Szerintem ma este megérdemelsz egy kis kényeztetést, és mivel a főzőtudományom említésre sem méltó, egy Kennedy Sulis lakomával foglak kényeztetni.

Megállok az utánfutó ajtajánál, kinyitom és beengedem Honey-t, hogy hazautazzon a kedvenc Chewpaca nagybácsijával. Ahogy vártam, gyakorlatilag körbetáncolja, végig hancúrozik, megpróbálja elmondani neki szívszaggató kalandját a PékségPultjaAlatti országban.

Megszámolom a kecskéket, és megkönnyebbülten felsóhajtok. Megvan mind. Hála Istennek! George elment már, csak rendetlenséget hagyott, amit a jóga osztály már majdnem teljesen össze is szedett.

– Szeretem a főztödet, de elfogadok egy ínyenc szendvics kényeztetést is.

Blake egyik kezével átöleli a derekamat. Kezdek elhúzódni, de ő előrehajol, és a fülembe motyog.

– Jobb lesz, ha megcsókolsz, Mrs. O’Dell. Az árnyékunk a játszótéren van.

– Ó – suttogom, és átkarolom a vállait, jobban megkönnyebbülve a mentségért, hogy átadhatom magam a köztünk fortyogó kémiának, mint kellene. Aztán csókolózunk, és én egyre hálásabb vagyok. És forró. Bizsergek mindenhol, a lelkem táncol a mellkasomban, ahogy Honey az utánfutóban, mert pontosan ezt tesszük, ha valaki különleges közelében vagyunk.

Bizsergünk és lebegünk és táncolunk.

Néha anélkül, hogy megmozdítanánk egy izmot is.

– Akkor hatkor – ad egy utolsó csókot a halántékomra, amitől egy kicsit még jobban szédülök.

– Akkor hatkor.

Megfordulok, és elindulok, de úgy el vagyok kábulva, hogy eszembe se jut a játszótér felé nézni, csak mikor már félúton vagyok a kocsim felé. Amikor arra nézek, már nyoma sincs Deannek.

Visszafordulok Blake felé, aki szemérmetlen vigyorral figyel engem. Csípőre teszem a kezem haragot színlelve, de ő csak nevet – hátrahajtott fejjel, teli szájjal nevet, és ettől vissza akarok futni hozzá, és szexin beleharapni –, majd tiszteleg nekem, és odaballag a kocsi ajtajához.

Már számtalanszor tette ezt a mozdulatot, de ma valahogy más.

Ma én érzem magam másnak.

És ma éjjel meg fogom neki mutatni.

 

TIZENÖT

 

 

Blake

 

 

Fordította: Mandy

 

 

Csak rá tudok gondolni a nap hátralévő részében, még akkor is, amikor próbálom élvezni a kikapcsolódást Clinttel, akinek nincsenek aggályai azzal kapcsolatban, hogy a feleségemmel cukkoljon.

De nem érdekel.

Minden perc, míg nem látom őt újra, fájdalmas lassúsággal telik. Mintha a monszun alatt figyelném a festék száradását.

Annyira kibaszottul akarom őt.

És nem csak a testét – bár azt is akarom.

Kétségbeesetten. De ugyanúgy vágyom a társaságára, a mosolyára, a bizalmára. A legjobban a bizalmának egy kis szeletét akarom, csak annyit, hogy meggyőzzem őt, hogy adjunk ennek a míg-a-halál-el-nem-választ dolognak egy igazi esélyt. Ha el tudom érni, hogy higgyen bennem, bennünk, akár csak egy kicsit is, akkor tudom, hogy képes leszek átvezetni mindkettőnket a többi dolgon.

A Kennedy Családi Napköziben vagyok, ez egy régi iskola, ami megtartotta a nevét, amikor az új tulajdonosok átalakították élelmiszerbolttá és étteremmé, tíz perccel előbb érkezem, pokoli izgatott vagyok, és nem is szégyellem kimutatni, de alig ülök le a verandán a hintaszékbe, amikor Lizzie, a tulajdonos kidugja a fejét az ajtón.

– Helló, Blake. Épp Hope volt itt.

Az üdvözlő mosolyom átváltozik szemöldökráncolássá, ahogy rápillantok az órámra.

– Jaj, nem, nem késtél el – mondja Lizzie, kinyitja az ajtót, és egy piknikkosár van az egyik karján.

– Ő volt korai. És tervei vannak veled – rápillant a kosárra. – Az összes kedvencedet megrendelte, és azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogy találkozzatok a kóstoló helyiségben – kacsint rám. – Gondolom, kedve támadt egy kis borra, jó kajára, és egyedül akar maradni a férjecskéjével.

Egyedül maradni.

Basszus, ez jól hangzik, de a remény, ami most megtölti a szívemet, még jobb.

Talán az én vonakodó hitvesem ébredezik.

És talán ma este lesz az az este, amikor végre megmutathatom neki, hogy milyen sokat jelent nekem. Nem ellenezném, ha néhány órát annak szentelhetnék, hogy imádjam tökéletes énjének minden centiméterét.

Művelet: Az Igazi Románc arról szól, hogy elnyerd először a szívét, az elméjét és a lelkét, de a fizikai intimitás is a része. Ha végre újra szeretkezhetek vele, gondoskodni fogok róla, hogy tényleg tudatosuljon benne, minden részemmel benne vagyok a dologban.

– Köszönöm – mondom, és elfogadom a kosarat, majd hátrálok a veranda lépcsőjéhez.

– Valószínűleg holnap reggel visszajövünk még fahéjas tekercsekért.

Lizzie felnevet.

– Még csak nem is nézed meg, hogy mit rendelt nektek?

– Nem én – mondom vidáman, közben a kocsim pittyen, ahogy kinyitom. – Bármi is az, minél előbb érek a csajomhoz, annál jobban fog ízleni.

Becsusszanok a kocsiba, a kosarat a mellettem lévő ülésre teszem. Nem könnyű, de kényszerítem magam, hogy lassan menjek, míg elérek a Napközi kavicsos parkolójának a széléhez, és felhajtok a keskeny országútra. Akkor aztán padlóig nyomom a gázt, száguldok az aranyszínű esti fények között a feleségemhez.

Tíz perccel később leparkolok Hope kocsija mellett a vadonatúj és sajnos még használaton kívüli kóstoló terem előtt. Georgiai fenyőből épült, még friss, hihetetlen illata van. Megcsap az illat a parkolóban is, tiszta és ropogós, mint egy korty gin egy meleg fakupában.

Egyszer ittam olyat Clinttel, aki az egyik első bevetése után kezdte el így inni gint. Ő már járt a világ minden pontján, az én kisöcsikém. Kicsit féltékeny is voltam az elején, de később úgy éreztem, minden, amit valaha is akartam, pontosan itt van Happy Catben. Olyan jó volt vele tölteni a ma délutánt a szőlőültetvényemben sétálva, és alig várom a holnap esti legénybúcsút, és bár nagyon szeretem az öcsémet és hiányzik, per pillanat csak egyetlen ember van, akit alig várom, hogy láthassak.

Felrohanok a lépcsőn a piknikkosárral a kezemben és egy mosollyal az arcomon, épp mielőtt Hope kinyitja az ajtót. Szűk farmert visel, amit még nem láttam eddig rajta – de tetszik, nagyon is –, és egy fehér, gomb nélküli ingujjas felsőt, ami elég áttetsző, így láthatom a melltartója körvonalait a pamuton keresztül.

Ez egy félkosaras, csipkés melltartó, ami inkább feltol, mint takar, és kurva nehéz elszakítanom a tekintetemet a mellkasáról.

– Látsz valamit, ami tetszik? – kérdezi.

– Ööö, igen. Nagyon is – mondom, beharapom az ajkam, mikor elpirulok. Bassza meg. Tetten értek.

– Melyik?

– Hát… – Összeráncolom a szemöldököm. Ez egy váratlan kérdés, de benne vagyok a játékban.

– Nem tudom. Azt hiszem, mindkettőt meg kellene néznem közelebbről, hogy biztos legyek.

Int a karjával. – Akkor gyere be, és csomagoljuk ki őket.

Még jobban összehúzom a szemöldököm.

– Csomagoljuk ki őket?

– A szendvicseket – mondja, és kuncogva megrázza a fejét. – Mit gondoltál, miről beszélek?

Elvigyorodom, és nem csak a vigyoromat érzem keménynek.

– A szendvicsekről. Mi másról?

Elmegyek mellette, és meglátom a narancssárga hálózsákot kiterítve a padló közepére, a két kóstolópult és a két közösségi asztal között, ahol álmomban italokat töltök legalább tizenkét embernek, ha valaha jóváhagyják az engedélyemet.

– Berendeztem egy benti pikniket – harapja be az ajkát, fél, hogy nem fog tetszeni nekem. Vagy lehet, hogy valami mástól fél. – Kint is szép lett volna, de itt bent kevesebb a bogár, és arra gondoltam, hogy talán kibonthatnánk egy palack bort, hogy ünnepeljünk.

Felé fordulok, megkönnyebbülés és szomorúság jár át egyforma mértékben. Örülök, hogy Chewy biztonságban van, de még nem állok készen, hogy befejezzem ezt a házasságot, távolról sem.

– Akkor Kyle aláírta a papírokat?

Összeszalad a szemöldöke, mielőtt megrázza a fejét, és újra felnevet.

– Jaj, nem. Nem, nem írta alá. Még mindig egy pöcs, és biztos vagyok benne, Dean megpróbált fotókat készíteni a konyhai függönyön keresztül azokkal a hosszú teleszkópos lencsékkel. Tuti, hogy akart egy képet rólam, ahogy titokban a nap közepén forró csokit iszok jutalmul, hogy az összes baba kecskét visszavittem a mamájukhoz épségben.

– Össze fogom neki törni ezért, ha hazamegyünk.

Úgy támad fel a düh a szívemben, ahogy a gyufa lángra kap.

– Megtanítok neki egy fontos leckét a nők magánéletének tiszteletéről.

Legyint egyet a kezével a levegőbe.

– Nem kell, minden rendben. Csak szereznem kell vastagabb függönyöket. Olyat, ami teljesen zárt.

Mosolyog.

– Nem akarok Deanre vagy Kyle-ra gondolni. Ma este ünnepelünk. Rick megeteti helyettem az összes állatot, úgyhogy maradhatunk, amíg akarunk.

– Csodálatosan hangzik.

Leteszem a piknik kosarat a hálózsák szélére, megcsodálom a frissen vágott virágokat, amiket középre tett egy befőttes üvegben.

– Egyébként ez gyönyörű.

– Ez csak egy hálózsák és néhány vadvirág. Nem volt időm többre, mire végeztem a folyó ügyekkel.

– Akkor is gyönyörű – erősködöm, továbbra is a szemébe nézve, remélem, tudja, hogy sokkal többről van szó, mint a virágról. Újra az ajkába harap, és vigyorogva félrenéz, én pedig nem tehetek róla, de egy kicsit büszke vagyok magamra, amiért elpirult.

– Szóval akkor mit fogunk ünnepelni, ha nem az alpaka szabadságát? – kérdezem közelebb lépve.

Visszafordítja a tekintetét rám, a szemeiben izzó fény már elég, hogy megállítsa a szívemet. Hál’isten, a mosolya újraindítja egy határozott táá-bumm-mal, amikor azt mondja.

– Miért nem öntesz magunknak egy pohár bort, aztán elmesélem.

– Rendben – bólintok, összecsapom a kezeimet, ahogy balra elindulok a bár felé.

– Mihez lenne kedved? Fehér, vörös vagy rozé? Kinyithatunk valamit kezdésnek, aztán bármikor választhatunk egy másikat, ha úgy döntünk, hogy az első választás mégsem illik az ételhez.

– Olálá, ezt a luxust.

Odacsúszik a pult vendégoldalára, ahogy én a pult mögé lépek, megfogom a bornyitót, és a sima falapra teszem.

– Rozé, azt hiszem. Az ott van a kishűtőben, ugye?

– Igen. És jó választás. A legtöbb ember lenézi a rozét, de az újak virágosak és gyümölcsösek anélkül, hogy túl édesek lennének.

Megfordulok, és a hűtő fogantyúja felé nyúlok.

– És ez a…

A kezem visszahull az oldalamhoz, és bennem reked a szó, mikor meglátom a bekeretezett papírt a hűtő tetején.

Visszaperdülök Hope-hoz, a gyomrom egy csomóban van.

– Ez az, amire gondolok?

Mosolyog, és tapsol.

– Meglepetés! Készen áll az üzlet megnyitására, Mr. O’Dell.

– Ó, Istenem.

Kifújom a levegőt, amit az elmúlt két hónapban bent tartottam, mióta elkezdett úgy tűnni, hogy soha nem fogok likőrt felszolgálni, mivel Gary volt az Adóhivatal feje. Vagy ahogy mostanában kezdtem gondolni rá, a Basszunk-Ki-Veled Hivatalé.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Megkerülöm a pultot, és a karjaimba vonom őt egy ölelésre.

– Te olyan nagy…. – Szavai cincogássá változnak, ahogy felemelem őt, és megpörgetem, mielőtt újra leteszem, és egy cuppanós puszit nyomok az arcára.

– Nem, komolyan – mondom lágyabb hangon, mikor az elektromosság, ami mindig itt van, ha együtt vagyunk, életre kel közöttünk. – Tényleg nagyra értékelem.

– Hát, te voltál ma a hősöm. Csak úgy éreztem, helyes viszonozni a szívességet.

Közelebb billen hozzám, mikor a karomat szorosabbra fonom a dereka körül.

– És a napokban tettem néhány fogadalmat.

A szívem hevesen feldobog a fogadalmai hallatán. Komolyan gondolja?

Hogy a fogadalmaink jelentenek neki valamit?

Végre lát engem? Bízik bennem?

– Blake? – suttogja, miközben én keresem a gyönyörű lágy, mézpöttyös barna szemeit, és keresem a szavai mélyebb jelentését.

– Igen, hősnőm?

– Megcsókolsz?

Ez egy olyan kérés, amit soha, de soha nem fogok megtagadni tőle. Soha többé.

Kezembe fogom a fejét, és közelítem a számat az ajkához, úgy tervezem, hogy ma este minden pillanat számít. Nem akarom csak a testét szeretni.

A szívét is szeretni akarom.

Az elméjét.

A lelkét.

Akarom ezt a csókot, ezt az érintést, a testünk közti nyomást, hogy megmutassam neki, én itt vagyok.

Mindig és örökre.

Bármire is van szüksége. Bármikor is van rá szüksége.

Ujjait felfuttatja a vállamon, és beletúr a hajamba, miközben kényelmesen felfedezem a száját, ezzel halk, boldog morgást csalok ki belőle, nyelvünk együtt siklik, kóstolgatva és ízlelgetve egymást, ahelyett, hogy összecsapnának.

Mélyebbre húz a csókba, és én követem, mert ezzel a nővel bárhova elmennék.

Azóta a pillanat óta az övé a szívem, mikor Vegasban rám emelte szomorú szemeit, és megkérdezte, tényleg egy lúzerrel akarok-e üldögélni, aki nem tudta befejezni, amit elkezdett.

Barátok voltunk a középiskolában, igazán jó barátok – ugyanazokon az úszó túrákon vettünk részt, ugyanazokon a zártkörű bulikon különböző klubokkal – de soha nem láttam még őt, hogy így leengedte volna a védelmi rendszerét. Soha nem láttam még az ügyes Hope St. Claire-t ilyen sebezhetőnek. Azonnal rendbe akartam hozni neki mindent, az ok akartam lenni, hogy újra megtalálja a boldogságát.

Meg akartam nevettetni – csak egyszer, hogy bebizonyítsam, vannak még jó dolgok az életben, és ő is megtalálhatja őket.

Az a csók mégis – az az első csók.

Olyan volt, mint az első kortyom egy jó borból.

Életváltoztató. Paradigmaváltó.

És tudom, ő is így érzett. Akkor még csak néhány italt ittunk. A csók volt az – nem a pia, ami inspirálta a javaslatát néhány órával később.

Ez a csók is olyan.

Nincs visszafogottság. Nincs aggódás a múlt vagy a jövő miatt.

Csak mi ketten vagyunk, összekapcsolódunk olyan nyersen és mélyen, hogy érzem az érintését minden porcikámban. Meghúzza a pólómat, én pedig a kezemet a pólója alá csúsztatom. Bőre a bőrömön olyan… olyan, mint szőlőket termeszteni a saját földeden, olyan egyszerűen édes, egyedi, és nehezen megszerezhető, hogy soha nem tudnám másnak számolni őket, mint a sajátomnak.

Pont, mint őt.

És én csak többet akarok.

Kezei a hasam fölé simulnak, és csak annyi időre szakítom meg a csókot, hogy a pólómat áthúzzam a fejemen, mire ő lehajtja a fejét, és megnyalja a mellkasomat.

– Hope – zihálom.

– Most te jössz – rendelkezik.

Nem kell kétszer kérnie, mosolyogva ragadom meg vékony pólójának széleit, és áthúzom a feje felett.

– Barack – mondom, és körberajzolom annak a pompás csipkemelltartónak a szélét.

A nyelvem követi az ujjaimat, és hagyom, hogy a szaggatott lélegzetének hangja legyen a vezetőm, és veszem a bátorságot, hogy lehúzom a melltartója pántjait, miközben mellét végigcsókolom a melltartó kosara felett.

Ívbe hajlítja a mellkasát, még többet kínálva nekem, kezeivel a hajamba markol, és ott tart engem, ahol vagyok.

– Blake – zihálja –, vedd le!

Egy szempillantás alatt kikapcsolom a melltartóját, és kiszabadulnak a mellei, azok a hetyke rózsaszín bimbók csókért könyörögnek.

– Olyan kibaszott gyönyörűek – motyogom. – Hiányoztatok.

Egy leheletfinom nevetés csúszik ki a száján.

– Nekik is hiányoztál.

Végighúzom a fogaimat a mellbimbóin, amitől megrogy a térde.

– Blake.

– Tudom, bébi.

Odasegítem a hálózsákhoz, és a hátára fektetem, csókolgatva és simogatva, beleélve magam abba a szerelmes fantáziába, hogy lassan szeretem őt mindenhol.

Időt szánok rá.

Megismerem újra a testét.

A nevét suttogva hagyom, hogy irányítson engem, kisegítem abból a szűk farmerjából és a barackszínű csipke bugyiból, ami tökéletesen passzol a melltartójához, végigcsókolom őt a lábáig, aztán újra vissza, míg végül a nyelvemmel imádom őt a lábai közt. Egyre jobban zihál, a légzése egyre szaggatottabb, aztán a menyasszonyom a nevemmel a száján élvez el.

– Hiányzott ez a punci – motyogom, ahogy felfele csókolgatom a testét.

– Neki is hiányzott a szád – vallja be szégyenlősen.

– Csak a szám?

– Olyan sokkal több, mint csak a szád. – Alig beszél hangosabban a suttogásnál most, mintha a szavak fizikai fájdalmat okoznának, és meg akarom ígérni neki, hogy én soha többet nem fogom őt bántani. Csak azon leszek, hogy jól érezze magát. Védelmezni fogom őt és az állatait. Az a férfi leszek, akire szüksége van.

Nem tudom, hogy mi tartja őt vissza, de addig fogom szeretni őt, míg hajlandó lesz elmondani. És bármi legyen is az, továbbra is szeretni fogom.

El sem tudom képzelni, hogy ne szeressem újra ezt a nőt.

– Hiányzott neki a Dákós Dildóm is? – suttogom.

Hope felnevet, a bőre fénylik, szemei újra csillognak.

– Te jobb vagy, mint Dákós Dildó.

– Nem is tudom, talán egy fél centivel nagyobb.

A hátamra lök, és a gombomért nyúl.

– De te annyival vastagabb vagy, mint ő – mondja, és benyúl a nadrágomba, megsimogatja sajgó farkamat, ami most már ágaskodik is a dicsérete alatt.

Igen, beindít, ha falom őt.

De ez most róla szól.

Nem a nadrágomban lévő állatról.

– Hope – zihálom, ahogy a farkam végén köröz a hüvelykujjával.

Rám emeli a tekintetét, ami tele van sebezhetőséggel és vággyal.

– Mindenedet akarom ma éjjel.

– A tiéd vagyok. Teljesen a tiéd.

És már kotorászok is a pénztárcámban óvszer után, mert habár boldogan várnék egész éjjel – annak ellenére, hogy a farkam most mit gondol –, készen akarok állni, ha ő is.

– Olyan érzéseket keltesz bennem, amiket nem kéne éreznem – mondja, miközben továbbra is simogat, és ettől keresztbeáll a szemem, mert próbálok ellenállni a kísértésnek, hogy az érintésébe döfjem magam.

– De nem akarok harcolni ma éjjel. Belefáradtam a harcba.

– Soha többet nem kell velem harcolnod, bébi. Velem nem.

– Hiszek neked – suttogja, elveszi tőlem az óvszert, és legörgeti a farkam hosszán, mielőtt átveti felettem a lábát, aztán lehajol, hogy megcsókoljon, miközben mélyen magába enged.

Basszus, ez a mennyország.

Kibaszott puszta gyönyör.

Felnyögök az intenzív vágytól, hogy azonnal elélvezzek nedves puncijába temetkezve.

– Istenem, ez de hiányzott – zihál, ahogy le és felemelkedik rajtam.

– Nagyon – értek egyet.

– Ebből sosem elég.

– Már nagyon rég volt, de soha többet.

Kezembe veszem a melleit, egymáshoz nyomom őket, és a végét nyalogatom, ahogy lovagol rajtam, és már érzem is, ahogy a teste megszorítja sajgó farkamat.

Teljesen készen vagyok, de visszatartom, míg nem érzem, ahogy az orgazmusának első hullámai erősebben szorítanak, és együtt élvezünk el egy tűzijátékkal teli égbolton. Hope megfeszül, a nyaka megnyúlik, és a feje hátrahanyatlik, ezáltal a legcsodálatosabb képet adva nekem az extázisáról, ami még erőteljesebbé teszi az élvezetet, nem is tudom, hogy valaha felépülök-e.

Hope lihegve omlik rám, ahogy elmúlnak az utolsó remegések is, én pedig átölelem őt túlfőzött spagetti kezeimmel.

– Szeretlek – suttogom neki.

Talán nem a legjobb időzítés, ahogy észreveszem, mert azonnal megmerevedik.

Bassza meg…

De megértem.

Megijedt. Nem tudom, miért, de azt akarom, tudja, hogy bennem megbízhat.

– Blake – kezdi.

– Cssss – simogatom meg a hátát. – Ne mondd ki. Ne érezd úgy, hogy mondanod kell. Csak azt akartam, hogy tudd… Én itt vagyok neked. És nem kell, hogy viszonozd. És úgy tehetsz, hogy nem mondtam semmit, ha ez segít.

– Igazán?

– Igazán.

Elfojtok egy ásítást, ahogy elkezd ellazulni rajtam újra.

– Csak azt akartam, hogy tudd… tökéletes vagy. Nekem.

Mert az.

Mindig is az volt.

Még akkor is, mikor rohadt pipa voltam rá, hogy cserbenhagyta az első házasságunkat, amikor jönnöm kellett, hogy megmentsem őt alkalmi munkákkal, és úgy kellett tennem, mintha meg sem történt volna, amikor azt hittem, hogy semmit nem jelentettem neki, még akkor is akartam őt. Szerettem őt.

De nem igaz, hogy nem jelentek neki semmit.

Soha nem volt az, különben most nem lennénk itt.

Csak időre van szüksége.

És én meg fogom neki adni a világ összes idejét – és orgazmusát.

Addig, amíg hagyja.

 

TIZENHAT

 

 

Hope

 

 

Fordította: Maya

 

 

Felébredek, és egy pillanatra fogalmam sincs, hol vagyok.

De az elmém, amely hozzászokott, hogy sietve kitölti az űrt, amikor egy váratlan helyen ébredek, gyorsan bepattintja a válaszokat az álomtól homályos emlékezetem hézagjaiba.

Egy fapadlón fekszem, alattam csak egy vékony takaró, a vállam félig elzsibbadt a kemény deszkákhoz nyomódástól.

Szóval csak egy hely van, ahol lehetek – összekuporodva a gyerekkori otthonom kamrájában, az egyetlen helyen, ami elég messze van a szüleim lakosztályától ahhoz, hogy ne halljam a kiabálásukat, amikor túl sok régimódit ittak egy jótékonysági rendezvényen, vagy amikor megint eltörtem egy távirányítót, ami miatt a csendes viszálykodásuk valami erőszakosabbra változik.

Azonnal eláraszt a szégyen és a düh hideg-meleg érzése, ahogy a bőröm alatt összekeveredik, és keserű íz önti el a számat.

Mert bár tudom, hogy nem az én hibám, hogy a szüleim úgy tűnik, utálják egymást, vagy ha az én hibám is, hogy ügyetlen vagyok, egyáltalán nem én tehetek minderről.

Egyke vagyok, és nem azért, mert anyának termékenységi problémái vannak. Elég sokszor hallottam, ahogy az orra alatt morgolódik – azt kívánva, bárcsak megvárta volna, amíg idősebb lesz, hogy anya legyen –, hogy tudjam, valószínűleg véletlen voltam.

Vagy legalábbis egy nem túl kellemes meglepetés.

És aztán nem volt több meglepetés vagy baleset.

Se testvérek.

Csak én, egyedül, az egyetlen gyerek egy olyan házban, amely tele volt felbecsülhetetlen értékű kincsekkel, amelyeket rettegtem megérinteni, mivel még egy rádióra sem tudtam ránézni anélkül, hogy ne hibásodott volna meg, és a szülők, akik nyilvánvalóan ugyanígy éreztek velem kapcsolatban.

A terapeuta, akihez egy ideig jártam – miután túl sok egyetemi számítógépet tettem tönkre, kibuktam az állatorvosi egyetemről, és olyan mélyponton voltam, hogy nem láttam olyan utat a jövőbe, amelyet nem szennyezett be a kudarc és a megbánás – azt gondolta, hogy a szüleim valószínűleg féltek attól, hogy elrontanak. Ezért voltak olyan távolságtartóak.

Egyiküknek sem volt könnyű gyerekkora – apám szülei még az enyémeknél is hűvösebbek és zárkózottabbak voltak, anyám apja pedig alkoholista volt, annyira erőszakos és kiszámíthatatlan, hogy soha nem találkozhattam vele.

Szóval fogalmuk sem volt róla, hogyan kell jól csinálni ezt a boldog család dolgot.

De gyerekként ezt nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy alig részesültem ölelésben és érintésben, és ez olyan csontig hatoló éhséget keltett bennem, amit csak egy dolog tudott betölteni.

Négyéves voltam, amikor először tartottam a karomban egy kiskutyát, egy szegény, férges kis jószágot, akit az elülső kapunkhoz közeli árokban találtam sírva.

Apa biztos volt benne, hogy valaki szándékosan dobta oda, abban a reményben, hogy egy jómódú család megsajnálja az éhező lényt, és neheztelt, amiért célponttá vált. Utálta, ha manipulálják, és sem ő, sem anyám nem volt oda az állatokért – Nagymama csak később kezdett el gazdálkodni, és sosem tudtam biztosan, hogy szerette-e az állatokat, vagy csak egy múló hobbi volt –, de valamilyen oknál fogva, amit még mindig nem értek, megengedték, hogy megtartsam.

És szeressem.

És ápoljam, hogy újra egészséges legyen.

És elnevezzem Jane-nek, mert négyévesen mindent Jane-nek neveztem el, még azt a kiskutyát is, akinek az volt a sorsa, hogy egy hatalmas aranyszínű korcs kutyává nőjön, a legmélyebb ugatással, amit valaha hallottál.

Aztán Jane-hez csatlakozott két kiscica, akiket másodikban találtam egy szemetesben – Oscar és Weiner, mert nyolcévesen ez nagyon vicces volt –, és mire leérettségiztem, már három kutyám, négy macskám és egy vadászgörényem volt. Mind más kitaszított teremtményei, akiket egyik vagy másik szerencsétlen helyzetből mentettem ki.

Mind olyan teremtmények, akiket soha nem bántottam úgy, ahogy a mikrohullámú sütőket és a mennyezeti ventilátorokat törtem össze, akik miatt normálisnak éreztem magam, miközben tudtam, hogy minden vagyok, csak normális nem.

Pokolian nehéz volt mindnek új gazdát keresni, mielőtt főiskolára mentem.

Nem akartam nekik új otthont keresni. Azt akartam, hogy maradjanak a kényelmes kuckójukban a hátsó udvaron, a puccos házukban és játszóudvaron, amelyeket a saját kezemmel építettem nekik, mert anya nem volt hajlandó állatokat tartani a házban.

De tudtam, hogy a szüleim nem gondoskodnának róluk. Persze etetnék és itatnák őket – nem szörnyetegek –, de nem játszanának velük, nem hallgatnák meg őket, és nem töltenének időt azzal, hogy magukba szívják az állatok felbecsülhetetlen bölcsességét, amit ingyen adnak, ha figyelsz rájuk.

Nem törődnének velük igazán, így a legjobb dolog, amit a szőrös barátaimért tehettem, az volt, hogy olyan embereket kerestem, akik igen.

Jane elengedése volt a legnehezebb. Akkorra már olyan öreg volt, rozoga csontozatú, és néhány reggelen akkora fájdalmai voltak, hogy le kellett guggolnom, mindkét kezemet a csípője alá támasztani, és felemelni a hetven kilós testét függőleges helyzetbe. De végül találtam egy csodálatos embert – egy CrossFit-tanárt néhány várossal arrébb, aki hagyta, hogy egész nap vele és a haverjaival lógjon az edzőteremben, és túl sok finomsággal etette –, és elengedtem.

Mert szerettem a nagy legényt.

Egészen. Teljes mértékben.

Önzetlenül.

Ahogy ülő helyzetbe nyomom magam a kemény padlón, ahol Blake békésen alszik a mellettem lévő hálózsákon, könnyek gyűlnek a szemembe. Bár mostanra már tudom, hogy többé már nem vagyok egy kislány – a spájzban vagy egy olyan házban rekedve, ahol nem tudok elég szeretetet koldulni, kölcsönözni vagy lopni ahhoz, hogy ne éhezzek –, még mindig kísért.

Anyám mai második hangpostája sem segített.

Megint cserbenhagyom, zavarba hozom őket, és fejfájást okozok, olyanokat, amiket sokkal jobban lehetne kezelni, legalábbis szerinte.

Egész idő alatt, azóta a reggel óta, amikor Blake ágyában ébredtem Vegasban, és rájöttem, hogy feromonmámoros kábulatban mentem férjhez, azt mondogattam magamnak, hogy hiba volt, mert nem hiszek a házasságban.

Én házasságellenes vagyok, Blake pedig házasságpárti, ez az egyszerű képlet megmagyarázza, miért nem működhet közöttünk soha.

Ló és tehén keresztezéséből soha nem lehet kecske.

Ez ellenkezik a természet szabályaival.

De itt a sötétben, ahol csak mi ketten vagyunk, és egy nagy, üres szoba, tele annak a sok édes dolognak a visszhangjával, amit néhány órával ezelőtt együtt csináltunk, nincs hova elbújni az igazság elől.

Nem arról van szó, hogy házasságellenes vagyok. Hanem hogy rettegek attól, hogy hagyjam, hogy szeressen.

Nem tudom, hogyan kell szeretve lenni.

Még ha ő az a fajta is lenne, aki boldog lenne valami lazább dologgal – egy barátnővel vagy egy baráttal extrákkal –, akkor is ellöktem volna magamtól.

Mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amikor az ember szeretetért könyörög, és megtagadják, amikor újra és újra nekivágom magam szüleim szíve bezárt ajtajának, amíg mindenemet összezúzzák, és amikor folyton visszamegyek, hogy újra és újra megbüntessenek, mert egy gyerek voltam, akinek olyan szüksége volt a szeretetre, mint a levegőre. Annyira szükségem volt a karjaikra, hogy Jane-nel évekig tartó engedelmes összebújásra volt szükségem, mire végre kezdtem valamennyire jól érezni magam.

És tudom, hogy még nagyobb szükségem lehet Blake karjaira, annyira, hogy ha úgy döntene, hogy elenged – és el fog, mert én sosem tanultam meg jobban szeretni a szüleimnél –, akkor minden gyengédséget elpusztítana, ami maradt bennem.

Csak zuhannék és zuhannék a végtelenségig.

A gondolat, hogy a bűntudat és az alkalmatlanság mély, sötét gödrébe kerülök, amely beszippantana és felemésztene egész hátralévő életemre, egy zokogást csal elő a torkomból. A számhoz kapom az öklömet, visszatartom a lélegzetemet, amikor Blake megmozdul, álmosan motyog, ahogy a másik oldalára gurul.

De egy pillanat múlva nyilvánvalóvá válik, hogy még mindig alszik.

Még egy hosszú percet várok, a fülem cseng, és a szívem kalapál a súlyos csendben, aztán halkan felöltözök, mindent felveszek, kivéve a cipőmet, amit a kezemben tartok, amíg halkan be nem csukom magam mögött a kóstolóterem ajtaját. Azonban csak, amikor már majdnem a kocsimnál vagyok, akkor jövök rá, hogy a kulcsaimat bent hagytam, valahol a sötétben, ahol lehetetlen lesz megtalálni anélkül, hogy Blake-et megzavarnám.

És nem tudom elképzelni, hogy most visszamegyek abba a kóstolóterembe, vissza arra a helyre, amely mindig is az egyik legszebb emlékem és egy szörnyű, éles szomorúság otthona lesz. Örökre ez lesz az a hely, ahol rájöttem, mennyire összetört vagyok még mindig, és valószínűleg mindig is az leszek.

Mert jobb összetörtnek lenni, mint örökké hánykolódni a végtelen szomorúságban.

– Ugye? – kérdezem, forró könnyek csordulnak végig az arcomon, de kihűlnek, mielőtt elérnék az államat. A tavaszi éjszaka hűvös, majdnem hideg.

A tökéletes éjszaka, hogy elmeneküljek a problémáim elől.

Még akkor is, ha tudom, hogy a világ végére is üldözni fognak.

Mindig is így volt, de ezúttal nem fogom Blake-et is magammal rántani.

Nem jobban, mint amennyire eddig tettem.

Minden további gondolkodás nélkül elkocogok a mezőkön keresztül, a Blake házától az enyémhez vezető rövidebb úton. Öt perc autóval, de gyalog sem sokkal több. Az esetek felében átgyalogol, hogy megjavítsa a kenyérpirítómat vagy megjavítsa a merevlemezemet, ha a munka elég kicsi ahhoz, hogy ne legyen szüksége a nagy szerszámosládájára.

De többé már nem.

Már nem jelenthetünk egymásnak semmit.

Még csak barátok sem lehetünk.

Ki kell találnom egy ürügyet, hogy üzleti útra küldjem magam a kamu házasságunk hátralévő részében. Talán, hogy tanulmányozzam azt a vermonti fenntartható farmot, amiről annyit olvastam, azt, aminek a vezetője azt mondta, hogy bármikor jöhetek és árnyékként követve megtanulhatom, hogyan alakíthatom át a menedékemet a közösségem számára friss élelmiszerforrássá.

Kyle tudja, hogy már egy ideje megszállottja vagyok annak a helynek. Talán elhiszi majd, hogy eléggé szeretem a fenntartható mezőgazdaságot ahhoz, hogy elszakadjak az új férjemtől.

És ha mégsem hiszi...

Nos, akkor majd a bíró előtt megküzdhetünk.

Lehet, hogy nem tudom, hogyan kell szeretni egy emberi társat, de örökre ígéretet tettem az ártatlan teremtményeknek, akik nem hagynak el.

Az állatok meghalnak, de soha nem önként választják, hogy elhagynak téged. Nem ébrednek fel egy reggel úgy, hogy nem szeretik többé azt az embert, aki gondoskodott róluk és imádta őket, és nem döntenek helyette úgy, hogy megkeserítik annak az embernek az életét.

Az állatok fogják a szeretetedet, és megőrzik.

Biztonságban.

Ez az, amit akarok. Amire szükségem van. Csak hogy újra biztonságban legyek. Egyedül és néha magányosan, de elég jól boldogulva ahhoz, hogy megéljek, és közben jól is érezzem magam.

De amikor bebotorkálok a bejárati ajtón, nem az ágyamhoz megyek. A kanapéhoz sétálok, és a párnára borulok, amit Blake hagyott ott, beszívom a szappanos, szexi Blake-illatát, ahogy újra álomba sírom magam.

Reggel pedig arra ébredek, hogy hangosan dörömbölnek az ajtómon, és Kyle hangja azt kiabálja: – Bizonyítékom van, Hope. Ideje beismerni, hogy a házasságod egy vicc, és átadni nekem azt az állatot! – És eszembe jut, hogy a dolgok mindig lehetnek rosszabbak.

Mindig.