20.-21.-22. Fejezet

 

HÚSZ

 

 

Blake

 

 

Fordította: Niky

 

 

Ismered azokat az éjszakákat, amikor könyörögsz az univerzumnak, hogy engedjen el egy kicsit?

Hogy megengedje, hogy egyszer minden simán menjen a szeretetreméltóan őrült családodban, hogy lenyűgözhesd álmaid nőjét?

És aztán megjelensz a megkésett legénybúcsúdon, hogy egy nőt találj a sütis autója tetején rekedve, körülvéve egy mosómedvecsaláddal, és a karjában lévő süteményes dobozokba zokogva?

– Úgy tűnik, a mai este is egy olyan éjszaka lesz – motyogom az orrom alatt, ahogy kinyitom az utánfutó ajtaját, és Hope felcsatol egy pórázt Chewy hámjára.

Követi a tekintetem irányát, szeme összeszűkül. – Ó, nem. Szegénykém. Kezdem elhinni, hogy ő és a süteményei tényleg el vannak átkozva. – Sóhajt egyet. – Biztos nem tudja, hogy ezek házi mosómedvék. – Átadja nekem a pórázt. – Vidd hátra Chewyt, hogy mindenkivel találkozhasson. Én megmentem a desszertkiszállító lányt.

De mielőtt Hope elindulhatna a szüleim öthektáros farmja előtt parkoló autók sora felé, Clint kocog fel az ösvényen a házból, és azt kiabálja: – George Cooney, vonszold be a bolyhos segged, mielőtt Ryan az egész családodat kennelbe zárja.

George fő szorongatója, Enyveskezű a hátsó lábaira áll, és csillogó szemekkel pislog Clintre, a mellső mancsait összefogja egy lenyűgöző könyörgő mozdulatra, de az öcsémet ez nem hatja meg.

– Gyerünk, menjetek – mondja, és visszaküldi a leendő sütirablókat a kapu felé, ami a hátsó udvarba vezet. – Komolyan mondom. Anya és apa régen kiállítási virsliket neveltek. Van egy elég nagy kennelük mindannyiótoknak.

– Kiállítási virslik? – suttogja Hope nevetéssel a hangjában.

– Miniatűr tacskók – erősítem meg. – De gyerekkoromban mi csak kiállítási virsliknek hívtuk őket. Apa sok-sok gyorsan-gyorsan-meggazdagodni ötletének egyike, amiről kiderült, hogy sokkal több munka, mint amire számított. Csak az állatorvosi számlák majdnem tönkretették.

Morog az orra alatt, miközben George valami komoly hangot csicsereg. Egy pillanattal később az egész családja – Enyveskezű és a három kisbabájuk, akik mostanra már duci kamaszok – a hátsó udvarra menekülnek.

A tortamobil tetején a tüskés hajú tündér remegő lélegzetet vesz, és Clint felé fordul. – Szóval nem veszettek?

– Nem. Csak egy rakás rosszul viselkedő háziállat. – Átmegy az utasoldalra, és felemeli a karját. – Tessék, hadd segítselek le.

A nő láthatóan visszahőköl, mintha egy rothadó hullával találkozott volna, nem pedig egy bivalyerős tengerészgyalogossal, majdnem olyan szép zöld szemekkel, mint az enyém. Anyám túl sokszor mondta nekem, hogy nekem van a legszebb szemem, hogy elhiggyem, hogy ez igaz, ami azt jelenti, hogy az övé a második legszebb.

– Nem, egyedül is le tudok menni – mondja feszes hangon. Hozzáteszi, hogy: – De köszi –, mint egy nem túl barátságos, utólagos megjegyzést.

– Rendben – válaszolja Clint, még mindig kedvesen és barátságosan. – Akkor mi a helyzet a dobozokkal? Akarod, hogy elvigyem azokat? Hogy könnyebben le tudj mászni a tetőről?

A nő erősebben rázza a fejét, és még távolabb hátrál a kinyújtott kezétől. – Ó, nem. Kizárt, nem tudok... – A szavai egy meglepett zihálással végződnek, ahogy hátrafelé leesik a kocsi tetejéről.

Hope beszívja a levegőt, keze eltakarja a száját, de egy pillanattal később megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, mert Clint odaugrik és megmenti a lányt, az utolsó pillanatban elkapja. Sajnos a dobozai közel sem járnak ilyen jól. A fehér desszertes dobozok teteje lerepül, és a sütemények a járdára szóródnak, ahogy a tesóm közelebb húzza a nőt.

A kezdeti káromkodás után elernyed, és hagyja magát a karjaiban ellazulni. Lábra állítja, gyengéden átkarolja a vállát, lehajolva mond valamit, amit nem tudok kivenni ilyen messziről. Közelebb hajolok, hogy belehallgassak, de Hope megragadja az ingem ujját. – Biztos vagyok benne, hogy már anélkül is eléggé meggyötört, pláne, ha tudná, hogy még nagyobb közönsége van. Hagyd őket békén.

Kacsint, én pedig bólintok. – Igazad van.

Követem őt a hátsó kapuhoz vezető úton, ahol Enyveskezű és a tini mosómedvék a szemetesek tetején ülnek, és a kerítés szélén át lesik az utcán kibontakozó jelenetet.

– Te is – mondja Hope a mamának. – Hagyd őket békén. És ez az emberekre és a süteményekre is vonatkozik. Nincs szükségetek arra a sok cukorra. Emlékszel, mi történt George-dzsal?

A "sütemény” szó hallatán Enyveskezű megmutatja a fogát, de túl ravaszon, hogy mosolynak legyen, de ez mégis megnevetteti Hope-ot. – Ha már itt tartunk, hol van George? Nem a sütik után megy, ugye?

Enyveskezű vissza csiripel.

– Mit mondott? – kérdezem Hope-ot.

– Ő egy mosómedve. Fogalmam sincs. – Átnéz a válla fölött. – De nem úgy néz ki, mintha a sütemények közelében lenne.

– Valószínűleg a taco után megy – mutatok rá, mire ő nevet. A hátsó udvaron már javában tart a buli. Anya és apa a jacuzziban vannak, tiki fáklyákkal körülvéve, egyértelműen egy üveg pezsgő elfogyasztásának határán. A többiek fent a teraszon – Ryan és Cassie, Jace és Olivia, valamint Clover, aki egy babahintában szunyókál, és ringatózik Olivia csupasz lábujjainak ösztönzésére – beszélgetnek, nevetnek és esznek.

Legalábbis addig, amíg Ryan ki nem szúr minket. – Hé! Az ifjú pár! És csak... tizenhét percet késtek.

Jace elvigyorodik a lánya hintája fölött. – Fizess, öregem!

– Arra fogadtál, hogy mennyit fogunk késni? – kérdezi Hope mosolyogva.

– Igen, és őszintén szólva sajnálom, hogy nem később jöttetek. – Jace rosszallóan megrázza a fejét. – Blake. Ember. Belebuktál az ifjú házas feladatodba.

– Hope rózsaszín arcából ítélve, szerintem jól csinálja – mondja Cassie.

– Az elektromos aurája valóban jelentősen nyugodtabbnak tűnik – ért egyet Olivia, és Hope-ra kacsint. – Gondolom, igazam volt a kis szerelemi nyugtató erőről.

Hope még rózsaszínűbb lesz. – Én... te… talán?

– Várj, mi? – kérdezem.

– Egyszerű – válaszolja Olivia. – A szeretkezés megnyugtatja Hope tördelő hajlamát. Egyensúlyba hozza őt.

– Hurrá! Még több baba! – kiáltja anya a pezsgőspoharat megemelve a forró jacuzziból. Ő és apa is kuncog.

Hope idegesen felnevet, és közelebb húzódik hozzám.

Én pedig úgy döntök, hogy mindenképpen többet kell őt megcsókolnom.

A saját érdekében. Olivia mondta.

– Hé, tudnátok nem zavarba hozni a feleségemet? – kérdezem a családomat.

Összenéznek, majd nevetésben törnek ki. – Nem – mondja Ryan. – Bocs, haver. A szabályok szerint a legénybúcsún kínos helyzetbe kell hozni téged, és ez azt jelenti, hogy a közelség miatt őt is.

– Semmi baj. – Megszorítja a kezemet, a szemei ragyognak. – Szeretem a családodat. Ők...

– Ellenszenvesek? – javaslom.

– Szórakoztatóak? – mondja Ryan.

– Zseniálisak? – ajánlja fel Cassie.

– Kedvesek – vág közbe Olivia, miközben megsimogatja Chewyt, aki azért tolakodott el mellettünk, hogy odaérjen hozzá, mert az alpaka egy fa oldalába vésné, ha tehetné, hogy Chewpaca + Olivia 4ever.

– Fergetegesek – mondja Jace mindenki más felett.

– Igaziak – zárja le Hope mosolyogva. – És az összes többi is.

Clint kinyitja a hátsó ajtót, és kilép a verandára egy doboznyi összetört muffint az egyik kezében egyensúlyozva, a másik kezében pedig egy tányér tacót tartva, és csodálkozom, hogy egyáltalán hogyan nyitotta ki az ajtót, kivéve, hogy ő egy tengerészgyalogos, úgyhogy valószínűleg úgy.

– Edd meg és szeress – mondja, és leteszi a sütiket az asztalra, mielőtt átnyújtja nekem a tányérnyi tacót.

– Hölgyeké az elsőbbség. – Egy tacót emelek Hope ajkaihoz, és fogva tartom a tekintetét, miközben beleharap.

– Ó, nyami– nyögi, és én hirtelen vadul irigykedni kezdek egy tacóra. Csak én késztethetem őt nyögésre, Mr. Taco. Valójában haza akarom vinni, hogy újra és újra nyöszörögjön, még akkor is, ha alig egy óra telt el azóta, hogy a konyhában szeretkeztünk.

– Még? – kérdezem.

– Istenem, igen. Annyira éhes vagyok.

Míg a többi pár kuncog – anya és apa pedig megint a több babára koccint –, addig Hope elvesz egy újabb falatot, és a farkam ragaszkodik hozzá, hogy vigyük ezeket a tacókat az istálló mögé, és rúgjuk szét a seggüket, mielőtt Hope-ot visszük egy olyan helyre, ahol egyedül lehetünk.

Mielőtt le tudnám beszélni az anatómiámat, egy óriási fekete-szürke folt ugrik le a tetőről, hogy pont a süteményes doboz közepén landoljon, mindenhova máz és torta fröccsen, ahogy George földet ér.

Jace és Olivia meglepődött kiáltásokkal távolodnak el az asztaltól, Jace megragadja Clover hintáját az egyik kezével, hogy távolabb tolja a bűntény helyszínétől.

Chewpaca dühösen hümmög a kukapandára, de ő is hátrál, amikor George vidáman megfordul, mohó ujjait összeszorítva és elengedve úszik a saját süti medencéjében.

– George! – vakkant Ryan. – Gyere ki onnan!

George dacosan a szájába lapátol egy mancsnyi cukormázat, miközben Ryant dobálja egy félig megevett tacóval, mintegy békeajánlat, ami a földön végzi, és amit a bátyám nyilvánvalóan nem talál elég vonzónak.

Vagy elég aranyosnak.

– Elég – dörmögi Ryan.

– Hagyd abba, George! – teszi hozzá Cassie, mindketten közelednek hozzá. – Emlékszel a mogyoróvajra? Ez tízszer rosszabb lesz. Kifelé! Kifelé!

Hope tekintetét kapkodja a mosómedve – akit már sokszor kisegített a bajból – és Chewpaca között, aki a George által a földre dobott tacót szaglássza.

– Nem, Chewy – mondom, és átrakom a tacó tányért a másik kezembe, a szabad karomat az alpaka mellkasa köré fonom, és közelebb húzom magamhoz, miközben Clint George arcába mászik.

– A felettesed azt mondta, nincs süti – mondja mélyen és fenyegetően. – Amikor legutóbb néztem, a nem azt jelenti, hogy nem, Álarcos Bandita közlegény.

Erre esküszöm, hogy a kukapanda elsápad.

Ujjai között leejti a cukormázgombócot, megbotlik a saját farkában, és bár csak a harmadik próbálkozásra sikerült a hátsóját átjuttatni a süteményes doboz peremén, de amikor sikerül, úgy repül, mint egy szökevény golyó.

– Uh, köszi? – mondja Ryan Clintnek, aki felegyenesedik, mintha az imént nem keltett volna istenfélelmet legidősebb bátyja házi mosómedvéjében.

– Kiképzőtáborra van szüksége. – Clint a tönkretett süteményekre mutat. – És ez a katasztrófa a családban marad. Senkinek sem kell megtudnia, hogy milyen bűnöket követtek el ma este itt a desszert ellen. Főleg nem Cupcake-nek.

Ryan felvonja a szemöldökét. – Cupcake?

– A süteményes lány. Nő. – Clint dadog, ritka repedés jelenik meg hírhedt nyugalmán, mielőtt határozottabb hangon ragaszkodik hozzá: – Szóval megesszük, ami megmaradt belőlük, és senki nem szól egy szót sem.

Ryan, Jace és én összenézünk, és mindannyian megint felröhögünk.

– Inkább mosómedvebunda nélkül szeretem a desszertet, köszi – mondom, kapok Jace-től egy "ámen"-t, és egy bólintást Ryantől.

– Miért nem teszünk úgy, mintha ez meg sem történt volna, én pedig odabent összedobok egy dobozos süteményt? – Ryan megfordul, hogy a válla fölött szóljon: – Anya? Van olyan ördögi sütid, amit Blake szeret?

– Igen. És karamellás öntet és tejszínhab, szóval csinálhatsz egy Jobb a Szexnél tortát – mondja az anyja, kuncog, mielőtt újra koccintana velünk. – Jobb a Szexnél tortára!

– Tökéletesen hangzik. Majd én segítek! – Cassie talpra ugrik. Ő és Ryan összenéznek, halkan nevetnek, miközben a szemetet a tönkretett süteményes dobozba halmozzák, és valami privát viccüket sütik el, mielőtt befelé indulnának.

Ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, Hope felsóhajt. – Imádnivalóak.

– Imádnivalóan undorító – feleli Jace vigyorogva.

Olyan furcsa őt ilyen boldognak látni, de jó is. Azóta ilyen, mióta Oliviával összeházasodtak, és én örülök mindkettőjüknek.

Hope megsimogatja a hátamat, és elvesz egy újabb tacót.

– Ah, csak a kaja miatt tartasz engem? – cukkolom.

– Igen, és a szexért – motyogja csak az én fülemnek szánva, mire felkacagok.

– Texas Hold'em vagy öt lapos póker? – Clint, a magányos agglegény testvér leül az asztalhoz, egy pakli kártyával, amit a hátsó zsebéből húzott elő. – Chewpaca. Benne vagy, haver?

Chewy hümmög, és bólint.

Hope kuncog az interakciójukon. – Imádom, hogy milyen normális és földhözragadt a családod.

– Al-póker! – Anya és apa együtt sírnak, aztán kuncogásban törnek ki, amin mindannyian nevetni kezdünk.

– Hát, legalábbis földhözragadtak – mondom, és megcsókolom a homlokát, és imádom, hogy szereti az őrült családomat, úgy, ahogy vannak.

És engem is olyannak, amilyen vagyok.

– Biztos jó lehetett itt felnőni – mondja, és a hangjában van egy kis sóvárgás.

– A legtöbb nap. Hacsak Ryan nem volt olyan pöcs, hogy a többiekkel csináltatta a házimunkát, vagy Jace nem került bajba, vagy amikor Clintbe belecsapott a villám.

Elneveti magát, de aztán abbahagyja. – Várj! Tényleg?

Clint a fején lévő helyre mutat, ahol a haja fehéren nő, ha hagyja, hogy elég hosszú legyen. – Csak ijedség foltot kaptam.

– Szóval elektromos csodabogarakkal vagy körülvéve? – kérdezi tőlem.

– Te nem vagy szörnyszülött. – Átkarolom, és megcsókolom a fejét. – Clint talán, de te nem. Te egy gyönyörű, szexi, nagyszívű, állatszerető nő vagy.

– Olyan jó titeket együtt látni – mondja Olivia, és álmélkodva csavargatja az ujja köré hosszú szőke hajának egy tincsét. – A csillagtérképetekben hosszú távon annyira kompatibilisek vagytok, de úgy tűnt, hogy a kezdetekben lehet néhány bukkanó az úton. Annyira örülök, hogy túljutottatok minden nehézségen, bármi is volt az.

– Köszi – mondom, mert Olivia olyan aranyos, akinek egy gonosz pont sincs a testében.

És mert igaza van.

Nem vagyunk még egészen ott, de egyre közelebb vagyunk.

Legalábbis azt hiszem.

Lenézek a feleségemre, de Hope nem néz rám azzal az egy nap majd összetöröm a szívét pillantásokkal. Mosolyog, és ellopja a salátát az egyik tacómról, amit odacsúsztat Chewynak, mielőtt az elkezdhetné Olivia ruháját rágcsálni.

Azt hiszem, a menyasszonyom végre megtalálja a saját reményét.

 

HUSZONEGY

 

 

Hope

 

 

Fordította: Niky

 

 

Ez egy csoda.

A férjem legénybúcsúján vagyok, ahol elektromos lámpák zümmögnek az asztal körül, és a fények egyike sem pislákol, miközben Clintet bámulom az este utolsó játék leosztásában.

Ryan „Jobb, mint a szex” tortájának fele, egy ötdolláros bankjegy, egy üveg bor Blake legelső terméséből, egy tekercs aprópénz Jace bárjának játéktermi játékaihoz, és az egyik mosómedvebaba, bár valószínűleg a mosómedvebébi nem a győztessel megy haza, mivel Ryané és Cassie-é, és egyikünknek sem áll szándékában szétverni George családját.

Mr. és Mrs. O'Dell egy órája lefeküdt becsípve, Olivia pedig hátradőlt a nyugágyban enyhén horkolva, Clover a kenguruba dugva szintén enyhén horkol.

Blake ott van mellettem, átkarol, és azt suttogja, milyen pajzán dolgokat akar csinálni velem, amikor hazaérünk, miközben Clint azt hiszi, hogy a póker csalásról sutyorog.

Egy fél üveg bor van bennem, és boldog vagyok.

Jól szórakozom.

Tökéletes.

Pontosan olyan, amilyennek egy jó barátokkal töltött estének kell lennie.

Kivéve, hogy ők nem csak a barátaim.

Ők az új családom.

A család mindig is csak egy négybetűs szó volt számomra, de az O'Dellsek – nos, nem véletlenül egyeztem bele, hogy levezénylem Jace és Olivia esküvőjét.

Hiszem, hogy ők ketten képesek lesznek rá. Ők olyan emberek, akik ösztönösen tudják, hogyan kell helyesen szeretni.

De talán mindannyiunkban megvan ez az ösztön, mélyen legbelül. Talán csak az a kérdés, hogy elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy megkérdezzük, mit akarunk, hogy bízzunk a szívünkben, és hagyjuk, hogy az vezessen minket.

Minnie O'Dell nem az anyám. Ma nem hagyott volna újabb üzenetet, amin válaszokat követelte volna.

Nem is tette.

Csak elfogadott engem.

Úgy, ahogy mindig is szerettem volna, hogy a saját anyám elfogadjon.

Blake tudja, hogyan kell ezt jól csinálni.

És tudom, hogy segítségével én is el tudom érni.

– Rendben, civil, mutasd meg, mit tudsz – mondja Clint.

Mindketten kiterítjük a lapjainkat az asztalra, és én felnyögök. – Csaló! – Mondom.

Chewpaca egyetértően hümmög mögöttem.

– Mindig király flössöd van – mondja Ryan, és megrázza a fejét. – Hogy a fenébe csinálod ezt?

– Karma. – Clint magához húzza a nyereményt, óvatosan felemeli az alvó tini mosómedvét az asztalról, és leteszi a tornácra, mielőtt beledöfi a villáját a tortába, és beleharap egy hatalmasat. – Mmmmm, olyan jóóóóóóó! – sóhajt fel. – De tényleg jobb, mint a szex? Nem emlékszem.

– Ó, Clint, gondjaid vannak a csajozással? – gúnyolódik Jace.

– Fogd be a szád – sziszegi Clint. – Ez az én privát pénisz bizniszem.

– PPB, mi? – kuncog Ryan. – Be vagy rúgva, ugye?

– Majdnem egy üveg Jacket ivott. Persze, hogy részeg – mutat rá Blake, aki órák óta nem ivott.

– Láttam már, hogy egy egész üveggel megivott, és nem látszott rajta – feleli Jace.

– Az nem jetlag és egész napos alpakaőrködés után volt. – Blake feláll, és kezet nyújt nekem. – Remek legénybúcsú, család, de mi már itt sem vagyunk.

– Ó, annyira örülök nektek – sóhajt fel Cassie.

Ma este nem ivott, amit senki sem említett. És jó neki, ha ez egy finom nyom. De bár kezdek belemelegedni a gondolatba, hogy Blake családjához tartozom, de nem tölt el melegséggel a gondolat, hogy hamarosan gyerekeim legyenek.

Előbb magammal, aztán velem és Blake-kel kell megbarátkoznom.

Visszavezetjük Chewpacát az autóhoz, kuncogok, amikor Blake megesküszik, hogy Clint valószínűleg csal, de senki sem elég férfi ahhoz, hogy ezt szóvá tegye neki, mivel ő mindannyiukat szétrúghatja a seggét egyszerre, egy hátrakötött karral.

Biztos vagyok benne, hogy csak viccel.

Többnyire.

– De örülök, hogy értékeled az őrültséget – mondja, amikor úton vagyunk.

Őrület. Istenem, ha tudná.

– Az én családom nem olyan, mint a tiéd – bököm ki. Ha Blake és én tényleg meg akarjuk csinálni, akkor tudnia kell, hogy mibe keveredik. – Ők... kemények.

Odanyújtja a kezét, és megszorítja a kezemet. – Minden család nehéz néha.

Megrázom a fejem. – Nem annyira, mint az enyém. – Mély levegőt veszek. – Nem lesznek ilyen éjszakák. Nem lesz... sok minden. Legalábbis semmi kellemes.

– Semmi baj – mondja, és átfűzi az ujjait az enyémen.

– Igen? – Az ajkaim gyenge mosolyra görbülnek. – Biztos vagy benne? Nem hibáztatnálak, ha nem akarnál részt venni ebben a diszfunkcióban. Szívesen cserélnék veled családot, ha tehetném.

– Az enyémet megkaphatod.

– Mert nem akarod őket? – Nevetek.

– Nem, mert megosztjuk őket. Együtt.

– Ó!

Elhallgatok, és rájövök, hogy Blake fényes új teherautójában a rádió kijelzője nem villog, és a fényszórók vagy a műszerfal sem. Csak a hula ember kacsázik.

Régen volt már, hogy egy egész napot kibírtam anélkül, hogy rövidre zártam volna valamit.

Hosszú ideje nem éreztem ilyen... fényt.

De még könnyebb akarok lenni. Azt akarom, hogy Blake mindent tudjon.

– Azt hiszem, ez is a probléma része – suttogom az ablakon kívüli holdnak. – Soha nem láttam még egészséges szerelmi kapcsolatot közelről. A szüleim szerencsétlenek együtt.

Blake végigsimít a hüvelykujjával a kézfejemen. – Néha a tudat, hogy mit ne tegyél, már önmagában is egy szupererő.

Kiengedek egy remegő lélegzetet. – De olyan sokféleképpen lehet elszúrni. Olyan sokféleképpen lehet egy másik embert cserbenhagyni.

– Itt jön a megbocsátás. Mindketten el fogjuk szúrni. Emberek vagyunk. Ez a dolgunk. De inkább elszúrom és kibékülök, és tovább harcolok, hogy a szerelem működjön veled, minthogy könnyű legyen bárki mással.

Visszanézek rá, a szemem égni kezd.

Már annyiszor mondta, hogy szeret, és én hiszek neki.

Hiszek neki.

És én is szeretem őt. Már régóta szeretem őt.

Csak rá kell vennem magam, hogy teljesen elkötelezzem magam ennek az ugrásnak, hogy belevessem magam a szerelmi lagúnába, és imádkozzak, hogy elkerüljem a sziklákat. Mert Blake megérdemli ezt a fajta szeretetet, a bátortalan, sziklába ugró szeretetet, és én már annyira belefáradtam abba, hogy féljek.

Kár, hogy a félelemtől való rosszullét nem mindig elég ahhoz, hogy a szemétláda csontos ujjait letépd a torkodról.

– Csináljuk csak napról-napra, ahogy megbeszéltük – mondja Blake halkan, mintha érezné a háborút, ami bennem dúl. – Nem megyek sehova, és nem sietek sehova.

– Ha minden nap olyan lehetne, mint a mai, nagyon boldog nő lennék – suttogom.

Elvigyorodik. – Viták az unokatestvéreddel meg minden?

– Hát, nagyon hősiesen viselkedtél a veszekedős rész alatt. Elég dögös volt.

– Igen? – kérdezi, és a kinyomja a mellkasát, amitől felnevetek.

– Igen. De most úgy nézel ki, mint egy győzelmi táncot járó kakas.

– Majd, ha hazaértünk – mondja a szemöldökét vonogatva. -Meztelenül. Ahogy Isten megteremtett.

Megint kuncogok. – De most komolyan. Köszönöm. A hősiességet.

– Nincs szükség köszönetre. Csak teszem, amit teszek azokért az emberekért, akiket szeretek.

A szavai meleg gubóként ölelnek körbe, és a fejemet a vállára hajtom az út hátralévő részében.

Ő nem az apám. És az anyám sem.

Ő egy szilárd ember, egy őrült, szerető családdal, és tudja, hogyan kell ezt jól csinálni.

Nekem csak annyit kell tennem, hogy bízom benne, hogy vezetni fog.

– Talán néha tényleg szükségem van egy alfa alpakára – sóhajtom az orrom alatt.

– Tessék? – kérdezi Blake.

– Semmi – mondom mosolyogva, mert ha elmondom neki, hogy ő a szerelmi alpakám, soha nem hagyja, hogy kiheverjem.

Amikor visszaérünk a farmra, együtt visszasétálunk Chewpacával az istállóba. Too-Pac még nem alszik – várja a barátját, és ők ketten egy rövid beszélgetést folytatnak, amikor visszavisszük Chewyt a közös karámjukba, ami engem is mosolyra késztet.

– Szerinted biztonságban van ma este? – kérdezi Blake. – Átvehetem az első őrséget, ha úgy gondolod, hogy Kyle még mindig veszélyt jelent.

– Nem, ha valami probléma van, a kutyák majd jeleznek nekünk. – Az egyik ujjamat az inge gallérjába akasztom, és megrántom. – Különben is, más terveim vannak veled.

Morgás tör fel a torkából. – Mocskos tervek, remélem?

– Mocskosak – biztosítom őt.

Átkarol. – Én és te? Az üres istálló? Öt másodperc? Mindig is akartam szó szerint a szénában hemperegni.

– Pont itt, ahol az összes kisállat hallja? – cukkolom. – Dákós Dildó soha nem javasolna ilyesmit.

– Ó, szóval azt hiszed, hogy Dákós Dildó megteheti azt, amit én megtehetek? – Lehajtja a fejét, megcsókolja az arcom, az állkapcsom, a nyakam.

Megborzongok. – Talán. Visszamehetnék egyedül a házba, és megpróbálhatnám.

– Nem hiszem, Szerelemsütim. Hacsak nem nézhetem, és akkor bebizonyíthatom, melyikünk a jobb.

– Szörnyen magabiztos vagy – motyogom. – Beképzelt, mondhatni.

– Nagyon pimasz.

Megcsipkedem a fülét, mielőtt suttogva hozzáteszem: – Vigyen az ágyba, Mr. O'Dell. Eszméletlen dugást akarok.

Szó nélkül felkap a karjába, és a ház felé száguld.

És nem azért, mert bárki is figyel.

Csak azért, mert engem akar.

Ugyanúgy, ahogy én is akarom őt.

 

HUSZONKETTŐ

 

 

Blake

 

 

Fordította: Tony

 

 

Megint egyedül ébredek, de ezúttal Hope ágyában, a kora reggeli nap lassan elűzi az árnyékot, és egy üzenet van a párnáján.

„Blake

Köszönöm a csodálatos éjszakát. Nem akartalak felébreszteni, de meg kell etetnem az állatokat. A kávé kész, és van a pékségből fahéjas tekercs az asztalon.

xo

Hope”

Lassan felülök, megvakarom a fejem, mosolyogva nézem a kézírását, miközben fejben végigpörgetem az elmúlt éjszaka eseményeit. A szexi eseményeket. És az édeseket is.

Hope tudja, hogyan kell szeretni.

De nem menekült el. Hagyott egy üzenetet.

Még mindig mosolygok, amikor ledobom magamról a takarót, és elindulok zuhanyozni. Öt perccel később felveszem a ruháimat, és elindulok, hogy segítsek a feleségemnek.

De még le sem érek a verandáról, amikor látom, hogy fut lefelé a pajtától. Gyakorlatilag sprintel.

Biztos, hogy ez nem egy laza kocogás.

Valami baj van.

– Hope? Mi…

– Chewpaca! – zihálja. – Blake, elvitte Chewpacát!

– Tessék? Kicsoda?

– Kyle! – Zokogás tör fel a mellkasából. – Eltűnt! Kyle valószínűleg elvitte.

– Hé! Hé! – Magamhoz húzom, a szőr feláll a karomon, ahogy a bizsergő érzés végigfut a bőrömön. – Visszahozzuk. Gyere! Én vezetek. Te hívd az ügyvédet!

Beugrunk a kocsimba, de amikor az indítóba dugom a kulcsot, annyira megráz, hogy felkiáltok, és elkapom a kezem. Amikor újra megpróbálom, a motor nem indul, és Hope zokogva nyomja a kezembe a telefonomat. – Tönkretettem. Tönkretettem, mielőtt felhívhattam volna az ügyvédet, a seriffet vagy bárkit.

– Oké. Új terv. Mi, ööö… Csak…

A francba.

Mit csináljunk?

Meg tudom javítani a kocsit, de az időbe telik. Elvihetjük az ő kocsiját, de valószínűleg annak az önindítóját is rövidre zárná.

– Gondolkodjunk egy pillanatra! – Kinyitom a vezetőülés ajtaját, megkerülöm a kocsit, töröm a fejem, és akkor beugrik.

Pontosan tudom, hogyan megyünk Kyle-hoz.

Hope még mindig az anyósülésen ül, a kezébe temeti az arcát, és ugyanolyan elveszettnek tűnik, mint aznap, amikor négy évvel ezelőtt összefutottunk Vegasban. Kinyitom az ajtót, és kikapcsolom a biztonsági övét. – Minden rendben lesz, Hope, vissza fogjuk szerezni.

– Hogyan? Kyle-nak több pénze van, jobb ügyvédjei és…. áhh!

Az ajkára szorítom az enyémet, a hajába fúrom az ujjaimat, kávé és pánik íze van, ő pedig lassan megnyugszik, és visszacsókol.

Valamennyire.

– Nincs… idő… megmenti… Chewpaca… ó! – motyogja a csókok között.

– Bízz bennem, bébi – suttogom az ajkaira.

Belém olvad, én pedig addig szeretkezem az édes szájával, amíg érzem, hogy a zümmögő, szikrázó érzés, amit a bőrömet csiklandozza, elkezd halványulni. Amikor elmúlik, adok neki egy utolsó édes csókot, aztán elhúzódok és felemelem az állát. – Jól vagy?

Kettőt pislant, aztán lassan bólint. – Igen. Jól vagyok. Legalábbis annyira, hogy semmi mást nem fogok felrobbantani.

– Akkor menjünk a te kocsiddal.

Járművet cserélünk, és gond nélkül beindítom az öreg verdát. Amint útra kelünk, megszorítom a kezét. – Lélegezz! Minden rendben lesz. Úgy érzed, most már fel tudod hívni az ügyvédet?

Bólint, és végig szorítja a kezem, amíg tárcsázza Mr. Ashford számát.

Keresztülhajtok Happy Caten, a golfpályától nem messze fekvő, burjánzó környékre, ahol a leggazdagabb lakók élnek minivilláikban, tízhektáros, zöld fűvel borított telkeken, miközben Hope üzenetet hagy az ügyvédnek Chewpaca felügyeletével kapcsolatban. Épp leteszi, amikor megállítom az autót Kyle kétszintes, téglaháza előtt. – Még nem hívom a seriffet. Hátha meg tudjuk oldani békésen. A St. Clairek nem szeretnek jelenetet rendezni. – Átnyújtja a telefont. – De állj készen, ha a dolgok rosszra fordulnak.

Már a járdán van, és a fehér oszlopos tornác felé robog, mire én kiszállok a kocsiból.

– Nyisd ki, Kyle! Tudom, hogy odabent vagy! – Az öklével veri az ajtót. – Innen érzem a lustaság és az alpaka-rablás bűzét!

– Keresztül kellett volna hajtanom a rózsabokrain – morgom.

– Nem a rózsabokrok hibája, hogy ő seggfej. – A csengőre nyomja az ujját, ami egy gurgulázó hangot ad ki, majd egy hangos pukkanással felrobban, és vékony füstcsík száll fel a reggeli levegőben.

– Valahogy ki kéne találnunk, hogy ezt az elektromos energiát hogyan hasznosíthatnánk – mondom, miközben ő elkezd dörömbölni az ajtón. – Szerezni kell egy szuperhős jelmezt, vagy valamit.

– Szuperhősök nem léteznek – csikorogja.

– Dehogynem. Te is szuperhős vagy.

Abbahagyja a kopogást, és rám néz, fájdalom tükröződik a barna szemében, én pedig legszívesebben felkapnám, és elvinném őt és az állatait ettől a baromságtól.

Nagyon, nagyon messze.

A borászat meg baszódjon meg.

Csak azt akarom, hogy biztonságban legyen, boldogan és szeretve.

– Szuperhős vagy minden állat számára, amiket megmentettél – folytatom, válaszul a kétkedő homlokráncolására. – Ápolod őket. Otthont adsz nekik. Küzdesz értük. Azokért is, akikért senki nem akar. Különösen azokért. Ez sokkal hősiesebb, mint amit én valaha tettem az életemben, és ez ösztönző. Annyira büszke vagyok rád.

Pislog, mint aki megint a sírás határán van. – Én… Köszönöm. Nem… Nem hiszem, hogy bárki is mondott nekem ilyet valaha.

Hátrahajtom a fejem. – Ezt nem mondod komolyan.

– Kimaradtam a főiskoláról, és nincs igazi munkám. – Az igazi munkánál idézőjelet rajzol a levegőbe, én pedig pofán vágnám azt, aki azt mondta neki, hogy a főiskola és a mástól kapott fizetési csekk a legfontosabb az életben. – Ahonnan én jövök, ez nem ad okot a büszkeségre.

– A saját lábadon állsz, és több életet mentesz meg egy hét alatt, mint a legtöbb ember egész életében. Fantasztikus vagy. Ne hagyd, hogy mást mondjanak.

Kinyílik az ajtó, és lógó arcú, csukott szemű Kyle jelenik meg, gyűrött zakóban és élénkzöld futónadrágban, és ostobán bámul ránk. – Mid agardok? – motyogja.

Hope nekiugrik, de elkapom, mielőtt a keze közé kaphatná a torkát.

– Vissza akarjuk kapni az alpakát – mondom neki. – Most.

– Te undorító, tolvaj, hazug szemétláda – teszi hozzá Hope. Megáll, aztán rátapos a lábára. – Ezt azért kapod, mert mindig lámának hívtad.

Kyle eddig alig-fókuszáló szemei felélénkülnek. Egy kicsit. – Miről beszé’sz? – Bizonytalan ujjával a földre mutat. – Ez durva. És női… - Böfög egyet. Hangosan. Aztán gúnyosan befejezi. – Nőietlen.

Hope grimaszol, aztán egy halk öklendezéssel hátralép, amikor a szaga betölti a verandát.

A pasinak olyan szaga van, mintha áporodott whiskeyben fürdött volna, miközben elkortyolgatott egy hatos csomag sört.

– Édes istenem. Te részeg vagy? Reggel nyolckor? – kérdezi a lány.

– Hol van az allapama? – Megrázza a fejét, megkapaszkodik az ajtókeretben, és azt motyogja: – Hűha.

– Ha bántottad Chewpacát, ez a hűha lesz az utolsó, amit ebben az életben mondtál. – Hope az arca előtt legyez, feltehetően azért, hogy eloszlassa a bűzt. Én visszatartom a lélegzetemet, mert nem hiszem, hogy a legyezés segítene. – Beszéltem tegnap az ügyvéddel – folytatja –, és ő elmondta, hogy két nappal ezelőtt határozottan megmondta, hogy ki kell várnod a bírósági tárgyalást.

– Azt várhatod. – Az alkarjával megtörli az orrát. – Nincs bíróság. Nincs allapama gecipénz. Nincs boldogság. Csak szenvedés és… – Megint böfög. – Kétségbeesés.

Hope felnéz rám. – A francba. Ez használhatatlan.

– Elment. Eeeelmeeent. Elment. – Felkap egy malátapálinkás üveget az ajtón belülről, megbillenti, aztán magasra emeli és megrázza, majd egy szemmel belehunyorít.

Egy árva csepp kicsöppen, egyenesen a szemébe. – Fájdalom, édes fájdalom – károgja válaszul. – És most már soha nem fogom látni.

– Cara elhagyott? – kérdezi Hope.

– Abraca-astigmakismatája volt. Tegnap kapott új szemüveget. Mikor rájött, hogy a farkam normális méretű, búcsút mondott ifjabb Kyle Gaylordnak.

A homlokom ráncba szalad, ahogy a kérdések végigrohannak az agyamon – nem érezte, hogy mekkora a farka? Mennyire volt vak ez a nő? És hogyhogy csak most tudom meg, hogy Kyle második neve Gaylord? Ez olyasmi, ami miatt egész idő alatt szívatni lehetett volna, amíg Happy Catben nőtt fel, még ha magántanuló volt is.

– Nem fogod megnyerni Chewyt a bíróságon – mondja Hope, a hangjában alig leplezett haraggal. – Ezért loptad el?

Kyle megdörzsöli a szemét. – Nem, hacsak nem itattam le, miközben elloptam. – Összevonja a szemöldökét. Böfög. Ráncolja az ajkait. – Elloptam részegen miközben. – Legyint. – Tudod, mit akarok mondani.

– Akkor hol van az alpaka, Kyle? – követeli Hope.

A férfi az egy félig-tiszta, és egy piacsípte szemmel ránk pislog. – Hé, ja. Hol van? Mi folyik itt? Elvesztetted a Gam-gam díjas alpakát?

– Tehát Chewy tényleg nincs itt? – kérdezem, mert száz százalékig biztos akarok lenni, mielőtt folytatjuk a keresést.

Maga mögé pillant. – Úgy értem, megnézhetjük, de én nem hoztam ide.

– A francba – morogja Hope. – Azt hiszem, igazat mond.

– Hívd Cassie-t – mondom. – Mondd meg neki, hogy hívjon mindenkit a menhelyhez. Ott megszervezzük a keresést. Én kijózanítom Mr. Összetörtszívet, és amint lehet, ott találkozunk.

– Én nem akarok kijózanodni – mondja Kyle az orrát ráncolva.

– Szeretni fogod – ígérem neki, és megpaskolom a hátát. – A bátyám pultos. Neki van a legjobb receptje, hogy fájdalommentes legyen.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezi Hope.

Vigyorgok. – Ami a legkönnyebb.

Ellök az útból. – Akkor én fogom kijózanítani, mert mindig is bele akartam nyomni a fejét egy vödör vízbe. Te hívd a csapatot. Én úgyis valószínűleg tönkretenném a telefont.

– Ne felejtsd el, hogy szükségünk lehet rá, hogy beszéljen – szólok neki, miközben követem Kyle házába, ami úgy néz ki, mint egy rosszul elsült diákszövetségi buli színhelye. Sörös- és whiskeys üvegek a padlón, félig üres pizzás dobozok kinyitva a lépcsőn, és valamiért egy tekercs vécépapír letekeredett a konyhapulton, és fehér csíkot húzott a nappaliba.

Csoportos üzit küldök a testvéreimnek, akik szinte azonnal válaszolnak, hogy úton vannak a menhelyre. Aztán teszek egy gyors körutat Kyle házában, az alpaka nyomait keresve.

Amikor visszaérek a konyhába, Hope újra lecsap Kyle-ra, aki csuromvizes, de már jóval józanabb.

– Nem tudom – mondja elkeseredetten. – Kinek lenne annyi esze, hogy ellopjon egy alpakát? Csak mi ketten vagyunk, akik tudjuk, hogy ér egyáltalán valamit.

– Cara tudja – javítom ki.

Kyle és Hope egyszerre fordulnak felém, és Kyle káromkodik az orra alatt.

Hope a hajába túr. – És tegnap ott volt velünk a menhelyen. Nem sokáig, de talán elég ideig ahhoz, hogy a kutyák azt higgyék, nincs azzal semmi gond, ha a karámok körül szaglászik éjszaka? Úgy értem, csak feltételezés, de határozottan érdemes ellenőrizni.

– Gyerünk – mondom nekik. – Alpaka vadászatra megyünk. Kyle, haver, te hátul utazol. Ne vedd magadra, de még mindig úgy bűzlesz, mint egy whiskeyben pácolt segg.