TIZENHÉT
Blake
Fordította:
Maya
Elment.
Nem vagyok meglepve – egy részem
még számított is rá.
Ez az oka annak, hogy tegnap este olyan
sokáig feküdtem ébren, emlékeztem az érzésre, ahogy karjaimban tartottam, az
édes illatára, arra, ahogy a szíve tökéletesen együtt dobogott az enyémmel.
Mert az ösztöneim arra figyelmeztettek,
hogy reggelre talán már nem lesz itt.
Hope nem viszonozta, amikor azt
mondtam, hogy „szeretlek”.
Megértem, és nem hibáztatom vagy
neheztelek rá, amiért nem mondja ki azokat a dolgokat, amiket még nem áll
készen elmondani, de az a tény, hogy nem osztotta meg velem az érzéseit,
továbbra is lényeges.
Azt hiszem, ő is érzi, amit én érzek.
Tudom, hogy így van. Az is számít, ahogy tegnap este megérintett, megcsókolt,
átölelt, mintha nem bírta volna elviselni, hogy elengedjen, még arra a néhány
percre sem, amíg elhoztam a plusz hálózsákot a kocsimból, hogy legyen mivel
betakarózni, amíg alszunk.
Elég sokat számít ahhoz, hogy
kirohanjak az ajtón anélkül, hogy a piknikünk maradványait eltakarítanám, vagy
összetekerném a hálózsákokat.
Mert meg kell találnom Hope-ot, és meg
kell győznöm arról, hogy nem kell elmenekülnie előlem. Türelmes ember vagyok.
Hajlandó vagyok annyi időt és teret adni neki, amennyire csak szüksége van,
hogy nyugodtan teljes mértékben beengedjen a szívébe.
A szőlőskert gondozása évekig tart,
mire a szőlőm végre elég gyümölcsöt kezd teremni ahhoz, hogy valami finomat
készítsek, és ez megtanított arra, hogy a jó dolgokra érdemes várni,
megdolgozni érte.
És a Hope nem csak jó. Ő hihetetlen.
Bárcsak rá tudnám venni, hogy ezt
észrevegye.
Kiszaladok a kocsimhoz, és megdöbbenek,
hogy Hope régi autója még mindig ott parkol mellette. Talán visszasétált a
lakására.
Vagy alvajáró?
A francba. Ha alvajáró, nem lehet tudni, hol
van.
– Hope? – hívom.
Nem válaszol.
Felgyorsítok és körbejárom a
kóstolótermet, keresem a nyomát, de nem találok semmit.
És most már remélem, hogy elfutott.
Akkor legalább tudnám, hogy
biztonságban van.
Beugrok a teherautómba, és
végigszáguldok az országúton, közben félelem szorítja össze a szívemet.
Nincs dupla zár a kóstolóteremben. És
egyáltalán nem is zártuk be. Ha ébren volt és alva járt, baja eshetett.
Elveszett. Vagy még rosszabb.
Azt mondom magamnak, hogy Hope egy
természetjáró csaj, és teljes mértékben képes hazamenni a sötétben, de eszembe
jut a házaink közötti ösvényen lévő összes barázda, lyukak, amelyeket be fogok
tömni, és friss kavicsréteggel fogok befedni, amint megbizonyosodtam róla, hogy
nem ficamodott ki a bokája, és nem kötött ki egyedül valahol az erdőben
éjszakára.
Amint meggyőződtem róla, hogy jól van.
Muszáj, hogy jól legyen.
Elmegyek hozzá.
Dean nincs a helyén. A kombija ott van,
de üres, és semmi nyoma a legelőn vagy az út mellett.
A belső veszélyjelző rendszerem
beindul, és le sem akar állni, folyton küldi a figyelmeztetéseket, amikor
berobogva a menhely kavicsos parkolójába meglátom, hogy egy puccos Mercedes
parkol a háznál.
Bassza meg!
Kyle.
Most nem vagyok olyan lelkiállapotban,
hogy vele foglalkozzak. Nem, amikor nem tudom, hol van Hope, vagy hogy jól
van-e.
Kipattanok a kocsiból, és a ház hátsó
része felé kocogok, mielőtt a tornác a látóterembe kerülne, felemelt hangokat
hallok. Aztán meglátom őket. Kyle-t a lépcsőn, aki a letaglózott Hope-pal
kiabál – hála Istennek, hogy biztonságban van –, miközben Cara és
Dean a közelben áll a füvön.
Dean pórázon tartja Chewyt, miközben az
alpaka mohón rágcsálja a baseballsapkája szélét. Dean a maga részéről úgy
vigyorog, mintha az, hogy egy kiváló alpaka megrág egy sapkát, az utóbbi idők
legjobb időtöltése lenne. Cara csicsereg, de az egyetlen alkalom után, amikor
összefutottam, vele fogalmam sincs, mit mondhat, és nem is érdekel.
Mert a St. Claire unokatestvérek
villámgyorsan száguldanak valami nukleáris katasztrófa felé.
Meg kell állítanom.
És megölelnem a feleségemet.
Mert biztonságban van.
Felrohanok a lépcsőkön, eléggé
megijesztve Kyle-t ahhoz, hogy megbotoljon. Ő megragadja a korlátot, hogy
visszanyerje az egyensúlyát, én pedig fogom Hope-ot, a karjaimba húzom, és
szorosan átölelem.
– Elviszik Chewyt – zokogja a
nyakamba.
– A törvény szerint ő az enyém
– mondja Kyle.
– A fenéket – csattanok fel,
és rámeredek Hope feje fölött.
– Azért viszik el, mert te a
borászatban aludtál, én pedig itt – mondja, és kapkodva lélegzik, miközben
szorosabban kapaszkodik a vállamba. – Próbáltam megmagyarázni, de nem
engedik, és én...
– Pszt, minden rendben, kicsim
– ígérem, a kezembe fogom a fejét, ujjaim belegabalyodnak kusza hajába.
Kész káosz. Még mindig a tegnap esti ruháiban, a haja vad, a szemei pedig a
sírástól duzzadtak.
És gyönyörű. Tökéletes.
– A férjek és feleségek együtt
alszanak – jelenti ki Kyle gúnyosan. – Bármelyik bíróság...
– Kibaszottul nem nyilvánított
téged annak az alpakának a tulajdonosává, úgyhogy most rögtön
visszaadhatod!
Harag fut végig az ereimben.
Én nem szoktam felmérgelődni.
De most kibaszottul tajtékzom.
Úgy tűnik, Kyle nem veszi észre, hogy
veszélyben van. – Vesztegeted mindenki idejét, és nekem ez pénzbe
kerül. A bíróság ezt elhagyásnak hívja. Nem fogsz nyerni, úgyhogy ne próbálj
meg minket meggyőzni arról, hogy ez a házasság valódi.
– Azt hiszed, hogy ez nem valódi?
Belekapaszkodom Hope-ba, hogy ne vágjam
az öklömet Kyle arcába. – Én... Imádom. Ezt. A. Nőt. És ráadásul ki a fasz
házasodik meg csak egy alpaka miatt? Senki. Egyáltalán senki. Szóval ne
állj ott, és mondd, hogy a házasságom nem igazi. Olyan valóságos, mint a
napfelkelte reggel, és olyan valóságos, mint az, hogy te egy nagyképű seggfej
vagy, akit csak a pénz érdekel.
– Az elefánt farka is érdekli
– kiabálja Cara. – És engem is.
Egy pillanatra mindannyian rámeredünk,
és Hope, aki teljesen mozdulatlanná vált a karjaimban, zokogva kiáltja:
– Húgyúti fertőzésem van!
Kyle visszafordul. – Micsoda?
– Kicsim... – kezdem.
– Ha hagytad volna, hogy
elmagyarázzam – folytatja, és megfordulva a karjaimban Kyle-ra mered –, már
korábban elmondhattam volna, miért hagytam Blake-et a borászatnál. Az éjszaka
közepén fájdalmakra ébredtem, és el kellett jönnöm gyógyszerért.
– Jaj, a húgyúti fertőzések a
legrosszabbak – mondja Cara. – Mindig elkapok egyet, amikor túl sokat
szexelek.
– Pontosan – mondja
Hope.
Mindannyian újra megállunk, és ismét
Carára nézünk.
– Cara, menj, várj a kocsiban!
– csattan fel Kyle.
– Szóval, ha a szex alapján ítéljük
meg a házasságot – mondom –, és az én feleségem fertőzést kap
a túl sok szex miatt, a tiéd pedig nem...
– Olyan sokat szexelünk. –
Hope megtörli a szemét, a hangja egyre erősebb. – Szex a zuhany alatt.
– Szex a padlón – teszem
hozzá. – És a konyhapulton.
– És a kocsidban.
– És a te kocsidban.
Az egyik kezemmel megdörzsölöm az
államat, úgy teszek, mintha az emlékeimben kutatnék, mielőtt bólintanék, ahogy
lenyugszom és ellazulok a történetünkre. Nem túl nehéz, mivel ennyi helyen
fantáziáltam arról, hogy szeretkezem vele. – Igen, persze. És az
istállóban.
– És az istállóban – mondja,
és könnyes vigyorral fordul felém. – Teljesen megérte a szénát a kényes
helyeken.
– És a téren lévő családi
mosdóban, és...
– Oké, oké – mondja Kyle, és
a csípőre teszi a kezét. – Szóval állítólag sokat keféltél. De tegnap este
még külön aludtatok, és ez elfogadható a bíróságon.
Felém biccent. – Mondtam
Blake-nek, hogy maradjon ott, mivel korán el kellett végeznie valamit.
Kezdem kapiskálni a dolgot. – De
itt hagytam a szerszámosládámat – vágok közbe, mielőtt Kyle mondhatna
valami hülyeséget, amit a még mindig az ajkát görbítő gúnyos mosolyból ítélve
alig várja, hogy megtegyen. – És még szerencse. Ha arra jövök haza, hogy
elloptad az állatunkat, ki kellett volna hívnom a seriffet, és az biztosan nem
nézett volna ki túl jól az ügyedben, nem igaz?
– Nem lophatod el a saját
tulajdonodat – mondja Kyle. – Én csak egy rakás hazugságot és
kifogást hallok.
– Szerinted a feleségem hazudik
arról, hogy húgyúti fertőzése van? – kérdezem, a nagyképű arcát bámulva.
– Úgy értem, nem akarok közönséges
lenni – teszi hozzá Hope –, de nem véletlenül hívják a nászutasok
betegségének.
– Látni akarom az orvosi igazolást
– mondja. – Vagy legalább egy receptet.
– És én szeretném, ha elhagynád a
birtokunkat, mielőtt el kell mennem a sörétes puskámért – mondom
szívélyesen. – Nem tartozik rád a feleségem kórtörténete. Ahogy a
szexuális életünk, a házaséletünk vagy bármi más sem. Csak az a fontos, hogy ez
a valódi. – Mielőtt elengedem, megszorítom Hope kezét, és lassan
haladok lefelé a lépcsőn, bőven hagyva Kyle-nak időt, hogy rettegjen a pillanattól,
amikor odaérek hozzá.
Még jóval azelőtt, hogy a közelébe
érnék, hátrál egy lépést, tisztán kiolvasva a szememből a figyelmeztetést.
– Szóval a következőt fogod tenni
– mondom halk, de veszedelmes hangon. – El fogsz tűnni erről a
földről, és addig nem is jössz ide, amíg meg nem tanulsz viselkedni, és vissza
nem hívunk. – Dean felé biccentek. – És visszahívod a nyomozódat, és
eltűnsz a farmunk látóteréből.
Kyle felrántja az állát. – Nem
teszek semmi ilyesmit. Minden jogom megvan ahhoz, hogy...
– Jogotokban áll megfigyelni
minket, amikor nyilvános helyen vagyunk. Nincs jogotok engedély nélkül bejönni
a birtokunkra, és állatokat kivenni a karámjukból. Ahhoz pedig végképp nincs
jogotok, hogy Fricksék legelőjén táborozzanak. Egyetlen hívás, és olyan gyorsan
ideküldik a seriffet, hogy Deannek arra sem lesz ideje, hogy feltekerje a
jógamatracát, mielőtt beidézik birtokháborításért.
– Gyakorlatilag nem vagyok a
legelőjükön, csak akkor, ha néha-néha ki kell mennem a mosdóba – kezd bele
Dean –, de a közút szélén kempingezni törvényellenes Happy Catben.
Említettem ezt Kyle-nak, de azt mondta, hogy senki sem ellenőrzi ezeket a
törvényeket.
– Nos, most már gondoskodhatunk
arról, hogy betartassák őket – mondom, és egy szűkszavú mosolyt küldök
Dean felé. – A bátyám tűzoltó, és nagyon jóban van a helyi rendfenntartó
erőkkel.
Dean bólint, és felpillant Chewyra.
– Nos, akkor azt hiszem, készen állok az indulásra. A sapkát megtarthatja,
ha nem bánod. Jól áll neki.
Húú. Chewpaca ellopta Dean sapkáját,
miközben mi mindannyian vitatkoztunk.
– Igen, köszönöm – mondja
Hope megkönnyebbüléssel a hangjában, miközben lesiet a verandáról, és elhalad
mellettem és Kyle mellett. Átveszi Chewy pórázát Deantől, megsimogatja az
alpaka orrát, aki üdvözlésképpen a nyakába simul, és csóválni kezdi a farkát.
– Az az alpaka az enyém
– mondja Kyle.
– Akkor nem okoz gondot
bebizonyítani a bíróságon – válaszolom feszülten. – Tűnj. El. A.
Birtokunkról!
– Gyerünk, Kyle! – mondja
Cara. – Menjünk, nézzük meg, hogy kaphatok-e húgyúti fertőzést, ameddig még
fel tudok íratni antibiotikumot.
Nem tudom, milyen orvosi ellátás lesz elérhető, amíg szafarin vagyunk.
– Találkozunk a bíróságon
– morogja Kyle, miközben Carával és Deannel együtt elsétál.
Én pedig rohanok, hogy utolérjem a
feleségemet.
Olyan értékes, és rettegek, hogy megint
megijesztettem.
Ahogy odaérek hozzá, megragadom a
kezét. – Jól vagy?
Beszív egy reszkető lélegzetet, és
bólint, miközben sétálunk. – Igen. Igen. Köszönöm. Te... te megmentetted
őt. És engem is. Még akkor is, ha valószínűleg nem érdemeltem meg, hogy
megmentsenek.
Megállunk, és szembefordulok vele,
Chewpaca mellettünk áll, és fogva tartom a tekintetét, megvárva, amíg érzem,
hogy teljes figyelmét rám szegezi, mielőtt elsuttogom: – Komolyan
gondoltam, amit tegnap este mondtam. Szeretlek. És ez nem szűnik meg azért,
mert szükséged volt egy kis térre.
Szemei megteltek friss könnyekkel, és
feszülten összehúzza a szemöldökét. – De elfutottam.
Bólintok. – Tudom. És még mindig
szeretlek.
Nagyot nyel. – Én félek.
– Tudom, én is – mondom,
miközben az én szemem is kezd szúrni. Ez már így is egy pokoli reggel volt.
– Pokolian ijesztő. De megéri. Érted megéri.
– Nem, nem éri meg. – Gyorsabban
pislog, és újabb könnycseppek csorognak le az amúgy is duzzadt arcán.
– Nem hiszem, hogy tudom, hogyan kell így szeretni egy embert. Annyira
félek, Blake. Attól félek, hogy a világon mindennél jobban foglak szeretni
téged, és akkor rájössz, hogy szörnyű hibát követtél el. Nem tudok megfelelni annak
az elképzelésnek, amit rólam alkotsz, és valószínűleg soha nem leszek képes úgy
szeretni téged, ahogy megérdemled, és akkor elmész, és én annyira összetörök,
hogy soha nem fogok...
– Csitt. – A fájdalom és a
megkönnyebbülés keverékétől megszakad a szívem. Ő is érzi ezt, ezt a páratlan
vonzalmat, közel húzom magamhoz, szorosan átölelem, miközben megígérem:
– Kicsim, soha nem hagylak el. Hát nem jöttél még rá erre? Akár barátok,
akár ellenségek, akár szeretők vagyunk, vagy mindhárom keveréke, én mindig
vissza fogok jönni még többért. Nem tudok távol maradni tőled. Még akkor sem,
ha próbálok.
– Nem akarok az ellenséged lenni
– szipogja.
– És én sem akarok az lenni.
– És nem hiszem, hogy lehetek csak
a barátod – suttogja.
– Igen, én sem hiszem – csókolom
meg a feje búbját. – Túlságosan le akarlak vetkőztetni.
Elhúzódik, és aggódó tekintettel néz
fel rám, ami nem megnyugtató, de őszinte, és ez minden, amit kérhetek tőle.
– És szerintem többet kellene beszélgetnünk. És talán nekem is beszélnem
kellene valaki mással.
– Valaki mással? – ráncolom a
homlokom.
– Talán egy tanácsadóval
– mondja, és hirtelen jobbra pillant.
– Igen – mondom, és
bátorítóan bólintok, miközben Chewpaca a haját szaglássza, mintha megköszönné,
és azt mondaná, hogy ő is szereti őt. – Ha úgy gondolod, hogy segíteni
fog, az nagyszerű lenne. És én is veled mehetek, ha akarod.
A figyelme ismét rám terelődik, egy
fanyar mosoly görbíti meg az ajkát az egyik oldalon. – El akarsz menni
házassági tanácsadásra az álfeleségeddel?"
– Azzal a nővel akarok
tanácsadásra menni, akit szeretek – helyesbítek. – Ha ő úgy gondolja,
hogy segítene. Isten tudja, hogy nem vagyok tökéletes példány.
– De elég közel állsz hozzá
– mondja az orrát ráncolva. – Amennyire én meg tudom ítélni.
Hátrasimítom a haját a homlokáról.
– Nos, köszönöm. De biztos vagyok benne, hogy még rengeteget tanulhatok,
hogy jobb társad legyek. Hogy azt adjam neked, amire tényleg szükséged van,
ahelyett, amire szerintem szükséged van, tudod? És... jobban figyelni és egyéb
szarágok.
Halkan felnevet. – Úgy hallom,
pont ez a „szarság” a legfontosabb dolog.
Vigyorgok. – Nos, igen, de ne cseszegess. Három fiútestvérrel nőttem fel.
Valószínűleg én vagyok a legérzékenyebb mindannyiunk közül, de attól még egy
srác vagyok, aki srácokkal nőtt fel. Az összes O'Dell fiú egy kicsit vad.
Lehervad a mosolya. – Ha már a
vadságról beszélünk, kilencre esedékes egy vadmacskakolóniám odaátról,
Milledgeville-ből, és még le kell zuhanyoznom, mert most úgy nézek ki, mint a
vadmacskakirálynő, nem pedig mint az a nő, aki meg fogja változtatni a vad
életüket.
– Gyönyörű vagy
– bizonygatom.
– Egy káosz vagyok – mondja
nevetve. – De köszönöm, hogy mellettem állsz, amíg megpróbálok egy kicsit
kevésbé rendezetlen lenni.
– Megtiszteltetés. Gyerünk! Vigyük
haza ezt az édes fiút, hogy lezuhanyozhass.
Ránéz Chewpacára, aki teljes
rajongással néz vissza rá.
Én vagyok az utolsó ember, aki hisz az
olyan dolgokban, mint a kristályok és a csillagtérképek, de egy pillanatra
kapcsolatba lépek a belső énemmel, mert esküszöm, látom, hogy mindkettőjük
aurája felragyog az örömtől. Hope az egész énjét a gondozásában lévő lényeknek
adja – a testét és a lelkét –, ők pedig olyan bizalommal és
odaadással szeretik őt, amilyet eddig még nem láttam. Még soha az életemben,
noha olyan vidéki emberek között nőttem fel, akik családtagként szeretik a
háziállataikat.
Azt akarom, hogy egy nap miattam
ragyogjon fel így, és hajlandó vagyok bármit megtenni, hogy ez megtörténjen.
Kezdve a ma estével, azzal, hogy
megmutatom neki, hogy szeretném, ha az életem része lenne, még a megkésett
legénybúcsúmon is.
Főként a megkésett legénybúcsúm része.
TIZENNYOLC
Blake
Fordította:
Maya
A szőlőskertben kellene dolgoznom
– eltávolítom a felesleges rügyeket a tőkéimről –, de nem akarom pont most
magára hagyni Hope-ot vagy Chewpacát.
Szerencsére van egy trükk a
tarsolyomban.
Mégpedig a bátyám.
Egy gyors SMS után Clint kérdés nélkül
megjelenik.
– Menj dolgozni!
– parancsolja nekem. – Én vagyok alpaka őrségben.
– Erre nincs szükség – mondja
Hope, és végigsimít a még mindig nedves haján. Amellett, hogy szexi és édes, a
feleségem valószínűleg a leggyorsabban zuhanyozik, amit a női nem ismer.
Nevezzenek őrültnek, de én ezt a fajta teljesítményt dögösnek találom.
De ugyanakkor szinte mindent dögösnek,
szerethetőnek vagy mindkettőnek találok benne.
– Munka közben is szemmel tudom
tartani – teszi hozzá.
Clint tengerészgyalogos pillantást vet
rá, és ha lehetséges, hogy egy emberi test hebeg, akkor az Hope-é pontosan ezt
teszi.
– Úgy értem, köszönöm
– mondja sietve. – Uram. Köszönöm, uram.
– Szükséged van valamire? – kérdezem
tőle. – Vízre? Naptejre? Néhány erdei csótányt, hogy elropogtathasd őket?
Rám szegezi a tekintetét.
Clint átment Pokolkutya üzemmódba, és
még sosem voltam ennyire hálás azért, hogy a fivérem.
– Miben segíthetek?
– kérdezem Hope-ot.
Megrázza a fejét. – Miután húsz
perc múlva megérkeznek az elvadult macskák, jön egy óvodai csoport, és ma
délután egy pár törpe lovat szállítanak. De Rick segíthet a lovakkal, ha ideér.
Neked is dolgod van a borászatban. Végre elkezdheted tervezni a megnyitó napját.
– Ez várhat.
– Tényleg? – erőlteti.
– Már így is olyan sokáig halogattad, és én...
– Várhat – bizonygatom.
– Clint és én ma itt vagyunk.
Vet egy pillantást Clintre, és pár
méterrel arrébb húz. – Bevallhatom, hogy egy icipicit ijesztőnek találom a
bátyádat? – suttogja.
– Igen – suttogom vissza –, de
ő a mi oldalunkon áll, és csak akkor ijesztő, ha muszáj. Kérdezd meg egyszer a
kedvenc békájáról, de ne akkor, amikor alpakákra vigyáz. Nem szereti, ha
elérzékenyül, amikor épp haditengerész üzemmódban van.
– Ezt hallottam, seggfej
– morogja Clint.
– Ez a kedvenc beceneve számomra
– teszem hozzá.
Hiába mondja Hope, hogy jól van, és
hiába van Clint szolgálatban, én a farmon maradok, hogy segítsek.
És nagyon örülök, hogy ezt teszem.
Végignézhetem, ahogy üdvözli az óvodás csoportját – egy nevetségesen
aranyos apró emberkék válogatott sokaságát –, és körbevezeti őket a farmon,
mesél nekik a különböző állatokról, arról, hogy honnan jöttek, hogyan járulnak
hozzá a világhoz, és mit tehet mindenki azért, hogy az állatoknak biztonságos
helyet biztosítson.
Imádom nézni, ahogy ellazul és
felragyog. Aztán letérdel, hogy megöleljen egy kislányt, aki fél megsimogatni a
kutyákat, biztosítva őt, hogy soha nem kell olyat tennie, amit nem akar, a
kutyák érzései nem sérülnek, és a szívem egy kicsit szélesebbre nyílik, és még
több szeretetet enged be.
Olyan átkozottul jó ember. És sokkal
többet tud a szeretetről, mint amennyit hisz magáról.
Gondolatban feljegyzem magamnak, hogy
elmondjam neki, hogy szerintem kiválóan szereti az embereket, amikor épp
megjelenik George, és a legelőre totyog, hogy tegyen egy kört a bébikecske
csúszdán, mielőtt az etető felé indulna, kiérdemelve Chewpacától egy gyors
kikergetést. Chewy fújtat, majd éles kotkodácsolást ad ki, amikor George a
kerítésen kívül a fenekére pottyan, és mosómedvéül csicsereg az alpaka
irányába.
– Neked is van saját csúszdád,
George – mondom. – Ne kínozd Chewpacát! Nem kéne már otthon lenned?
Hazamenni popcornért? Vagy vacsorázni? Valami?
Megcsóválja a fejét, és egy perc múlva
visszatipeg az út felé.
– Folyton ellopja a kecskegidák
zöldségcsemegéit – mondja Hope a mosómedve felé biccentve, miközben az
óvodások megtöltik a buszukat, kacarászva és állati hangokat kiadva, ami arra
enged következtetni, hogy a kirándulás fergeteges sikert aratott. Clint még
mindig őrködik, de nem zavarta meg a nap folyását. Persze, a tanár egy kicsit
összerezzent tőle, amikor rámeredt, de a gyerekek úgy másztak fel rá, mintha
szobor lenne.
– Azt hiszem, ajándékokat visz Enyveskezűnek
és a kicsiknek – teszi hozzá Hope.
– Ő egy nőcsábász mosómedve, nem
igaz?
Felnevet. – Ő egy hűséges
mosómedve, és Enyveskezű a bolyhos farkincája köré csavarta őt. Éhes vagy? Van
egy fagyasztott lasagna, amit bedobhatok a sütőbe. Egy óra múlva kész lesz a
vacsora.
– Nekem is van vacsoratervem
számunkra – mondom neki.
Felvonja a szemöldökét. – Ó, igen,
tényleg?
– Rengeteg kaját fogunk enni a
legénybúcsún.
Még magasabbra szalad a szemöldöke.
– Az a te vacsoraterved.
– Nem, mindkettőnké. Ez egy
legénybúcsús pókerparti a szüleim házában. Cassie és Olivia is jönnek.
Valószínűleg George is. Hozhatjuk Chewpacát is. Ha úgy gondolod, hogy esetleg
velünk akar ünnepelni.
Egyszer pislog, aztán kétszer, majd
átkarol. – Az tényleg csodálatos lenne – mondja. – Tudom, azt
mondtam, hogy Kyle nem lopja el Chewpacát, de a mai nap után már nem vagyok
benne olyan biztos. Beszéltem korábban Mr. Ashforddal, és ő megerősítette, hogy
mivel vita van arról, hogy melyikünk házasodott meg előbb, nincs jogi precedens
arra, hogy hivatalos papírmunka nélkül visszaadjuk, de... azt hiszem, Kyle
kétségbeesetten keresi a lezárást.
Szorosan magamhoz ölelem. – Akkor
Chewy ma este velünk jön. Nem hagyom, hogy bármi történjen vele. Ígérem.
Clint két erős karja satuba zár minket,
mindkettőnket felemelve a földről. – Én sem hagyom, hogy bármi történjen
vele – mondja. – Vagy veletek. A valaha volt legjobb legénybúcsút
fogjuk megtartani.
TIZENKILENC
Hope
Fordította:
Niky
Kezdek
beleszeretni a férjembe.
Vagy talán mindig
is szerelmes voltam belé, csak végre nem küzdök ellene.
Bármelyik is az,
valószínűleg abba kéne hagynom. Vagy elkezdeni.
Abbahagyni a
szerelembe esést, vagy elkezdeni harcot.
Ehelyett az agyam
leghátsó zugába lökök minden stresszes gondolatot, és felveszem a legaranyosabb
nyári ruhámat – a puha kék, keresztezett felsőmet, amitől a szerény mellem
valami egészen különlegesnek tűnik –, pántos szandált és fülbevalót.
Istenre esküszöm, fülbevalót, amit ki kell kotornom az irodám hátsó részén lévő
ócska fiókból, ahová Jace és Olivia esküvője után egy munkahelyi vészhelyzet
kellős közepén dobtam őket, ami az utolsó alkalom volt, amikor közel voltam a
kiöltözködéshez.
De Blake
arckifejezése, amikor a konyhában találkozunk a külön zuhanyzásunk után, megéri
az erőfeszítést.
A szemei
elkerekednek, az ajkai pedig szétnyílnak, de sokáig nem jön ki belőle semmi,
míg végül kilehel egy halk "Hűhát", amitől bizsergés fut végig a
bőrömön, és egy mosoly terül szét az arcomon.
– Tudok lány
lenni, ha akarok – mondom, az ujjaimat összefűzve magam előtt, miközben
küzdök a késztetéssel, hogy érte nyúljak. Ő is nagyon gusztán néz ki, szinte
ehetően a fehér, gombos ingjében, amit felhajtott, és egy ropogós khaki
rövidnadrágban. – Készen állsz?
– Inkább itt maradnék, és kihámoználak
ebből a ruhából – mondja. – De igen. Valószínűleg mennünk kellene.
– Clint
küldött egy sms-t, és úgy tűnik, mindenki más már ott van, és készülődik.
Megpróbál félretenni nekünk párat a jellegzetes carne asada tacójából, de nem
ígér semmit.
Megfogom felém nyújtott kezét, de
ahelyett, hogy az ajtó felé indulna, megszorítja a tenyeremet. – Jól vagy?
Gondolkodtam a zuhany alatt, és elkezdtem aggódni, hogy egy, a házasságunkat
ünneplő parti talán több, mint amire a tegnap este és a ma reggel után képes
lennél.
Megrázom a fejem. – Talán annak
kellene lennie. De már nagyon várom, hogy mindenkit lássak. És amikor eljön az
idő, hogy elmondjam nekik az egész történetet, tényleg úgy gondolom, hogy meg
fogják érteni. Ez naivság lenne tőlem?
– És mi van,
ha sosem jön el az idő? – kérdezi, és a karjába húz, amitől a pulzusom
elég keményen felszökik, hogy aggódó pillantást vessek a fejem fölé.
De a konyhai lámpák még csak nem is
pislákolnak. A reggeli dráma és a tizenkét kisgyermek biztonságban tartása a
gyakran kaotikus állati környezetem ellenére, a mai nap az utóbbi idők egyik
legnyugodtabb energiamezős napja, ami arra enged következtetni, hogy Oliviának
igaza volt a szexszel kapcsolatban, csodákat művel a felesleges elektromágneses
akármik felszabadításában.
Persze a kevesebb törött kenyérpirító
nem ok arra, hogy az ember ígéreteket tegyen, amit nem biztos, hogy meg tud
tartani, de Blake ennél sokkal többet jelent.
Többet jelentünk.
Szóval azt mondom – Nem tudnánk
egyszerre csak egy napot túlélni? Legalább egy kis ideig? Úgy hallottam, hogy
ez sok embernek beválik.
Úgy sugárzik,
mintha sokkal többet adtam volna neki, mint egy ígéret töredékét. – Jól
hangzik. Főleg, ha az egy-egy napból egy-egy éjszaka lesz. – Közelebb lép,
magához szorít, ahogy közelebb hajtja a fejét. – Egyáltalán nincs nyomás,
de nagyon szeretném, ha újra elélveznél nekem, amikor hazaérünk.
Felemelem az
állam, az ajkam bizsereg, ahogy közelebb kerülnek az övéhez. – Semmi
ellenvetésem a terv ellen. És szeretném viszonozni a szívességet. Én is elég
jól bánok a számmal, ha emlékszel a nászéjszakánkra.
– Ó,
emlékszem – mondja, és a hangja rekedt lesz, a keze a fenekemet simogatja,
közelebb húzva magához, és érzem, hogy egyre keményebb lesz.
Belesóhajtok, ahogy az ajkai az
enyémet fedik. – Soha ne diétáztasd a farkadat.
Halkan felnevet. – A farkak nem
így működnek, Fahéjas keksz.
– Gondoltam,
de jó, hogy megerősítést kaptam. Mert úgy szeretem, ahogy van.
– Vaskos és
nevetségesen mohó? – kérdezi, és a mosogató felé hátrál.
– Ne beszélj
így róla – mondom, és elakad a lélegzetem, amikor Blake keze a derekam
köré fonódik, és a konyhapultra emel, olyan könnyedséggel, hogy úgy érzem
magam, mint azok a finom nők, akik nem töltik az egész napjukat azzal, hogy
zsákszámra cipelik a takarmányt, és megmutatják a főnökösködő kecskéknek, hogy
ki a főnök.
– Mit
csinálsz? – kérdezem, miközben a keze végig simít a combomon a ruhám
alatt.
– Egyik
éjszaka a másik után – mondja, miközben ujjait a bugyim oldalába akasztja.
– De
nekünk... – A szavaim nyögésbe fulladnak, amikor megcsókol, édes és szexi
és ó, annyira nedves, és tíz másodperc alatt éhesből kiéhezett lettem. Mielőtt
teljesen felfogtam volna, mit csinálok, remegő kezem már az inge gombjait
nyitogatja, ő pedig letépi a bugyimat a lábamról. Annyira akarom őt.
Az érintését, a csókját. A testét.
Őt.
Végigcsókolja a nyakamat, miközben én
a rövidnadrágja zárt részén tapogatózom, ő lehúzza a mellemet borító, keresztbe
tett szövetet, a szájába húzza az egyik már feszes mellbimbót, én pedig lángra
lobbanok.
Én vagyok a tűz, ő pedig a benzin, és
ha valaha is fel akartam volna robbantani minden készüléket a konyhámban, akkor
ez lenne az az alkalom. De ahogy varázslatos dolgokat művel a melleimmel azzal
a tehetséges szájával, az ujjaimat a hajába túrom, és kapaszkodom az életemért,
csupán csak szikrák pattognak kettőnkből.
Annyira sajgunk
és szükségünk van egymásra, hogy mire végre felcsúsztatja az óvszert és belém
hatol, megvadulva akarom őt.
Csak őt.
Semmi múlt. Nincs jövő. Semmi csomag.
Csak két ember, akik varázslatot
teremtenek minden alkalommal, amikor megérintik egymást.
– Igen,
kérlek, Blake, ne hagyd abba – könyörgöm, miközben keményen megfog, ujjai
a csípőmbe vájnak, ahogyan a lábaim közé hatol, és a köztünk kialakuló
feszültség egyre szorosabbra fonódik. Érzem, ahogy próbálja visszafogni magát,
hogy gyengéd legyen, de én nem akarok gyengédséget.
– Add meg nekem
– lihegek, és erősebben kapaszkodom a vállába. – Érezni akarom, hogy
mennyire akarsz engem.
Felnyög. – Annyira akarlak, de nem
akarlak bántani.
– Nem
bántasz – mondom, és megcsípem a nyakát. – Olyan forró és nedves vagyok
tőled, és... – Beszívok egy kis levegőt, ahogy egyre mélyebben és gyorsabban
dug, amíg annyira belém nem gabalyodik, hogy tudom, hogy már csak az a kérdés,
hogy mikor szakadnak át a varratok, amik még mindig összetartanak.
– Istenem, igen, kérlek. Többet. Igen, igen! Ó, kérlek, Blake, kérlek!
Olyan jó érzés.
– Annyira jó
– visszhangozza, kezével a fenekemet markolva, és ellép a pult mellől. A
meglepetés és a tiltakozás hangja hagyja el az ajkaimat – most nem
tarthatunk szünetet, különben lehet, hogy spontán felgyulladok a
kétségbeeséstől –, de aztán megmutatja, hogy van még valami jobb is, mint
a férjemmel a konyhaszekrényen csinálni.
– Kapaszkodj
a nyakamba – parancsolja. Amint engedelmeskedem, a fenekemet szorongatja,
hogy ringasson, még mélyebbre hatolva, mint ahogyan eddig tudott, összecsapva a
testünket, épp csak egy kis pajkossággal, hogy csodásan bűnösnek érezzem magam.
A nevét kiáltva
elélvezek, és egy pillanattal később csatlakozik hozzám, a farka bennem
rángatózik, és addig húzza a felszabadulásomat, amíg részeg nem leszek, és úgy
kapaszkodom belé, mint egy pókmajom, aki túl sok erjesztett manióka dinnyét
falt fel.
– A francba,
asszony – mondja, és a mögötte lévő székre hanyatlik, még mindig a lábán
ülök, a lágyuló farka még mindig bennem van.
Küzdök, hogy
levegőhöz jussak, és közben biztosan hülyén vigyorgok. – Hűha.
– Dupla hűha
– visszhangozza.
– Ez annyira
jó volt – motyogom, és megsimogatom a haját. – Jó Blake. Jó alfa
alpaka.
Halkan kuncog.
– Nem baj, hogy szeretem, ha szex után jófiú módjára simogatnak?
– Nem, ez
normális – mondom, és tovább simítom a selymes szálakat az arcából.
– Mert te nagyon jó fiú vagy.
Megcsókolja a
nyakamat, a bőrömbe dörmögve. – Kapok egy kis férjcsemegét?
– Minden férjcsemegét
megkapsz – mondom. – Mindig megkapod, amikor bejövök a konyhába, és
hamarosan ínyenc ételeket fogok neked készíteni. Három fogás. És desszertet.
– Felhizlalsz?
– kérdezi.
– Hát, akkor
a tested passzolna a kedvenc részemhez – cukkolom, rávigyorgok, ahogy hátrébb
húzódik, hogy összehúzott szemmel nézzen rám. – Csak vicceltem
– mondom, és finoman megsimogatom az arcát. – Nem ez a kedvenc
részem.
– Nem ez?
– kérdezi.
Megrázom a fejem,
és a kezemet az arcáról a mellkasa közepére viszem, és a legijesztőbb dolgot
suttogom, amit hosszú idő óta mondtam. – Ez az.
– A szívem?
Bólintok, ő pedig
odahajol hozzám, és olyan szeretettel csókol, hogy tudom, sírni fogok tőle, ha
hamarosan nem hagyja abba. De épp, amikor a könnycseppek kitörni készülnek,
visszahúzódik, és kijelenti: – Ideje indulni, megtömni a hasunkat. Az
újdonsült házasok nem tudnak csak szexből megélni. – Szinte mintha tudná.
Tudja, hogy kis
lépésekkel kell eljutnunk odáig.
De abban sem
kételkedik, hogy el fogunk jutni odáig, sok egy nappal és sok egy forró
éjszakával.
Köszönöm szépen!
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm!!
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés