17.-18.-19. Fejezet

 

TIZENHÉT

 

 

Blake

 

 

Fordította: Maya

 

 

Elment.

Nem vagyok meglepve – egy részem még számított is rá.

Ez az oka annak, hogy tegnap este olyan sokáig feküdtem ébren, emlékeztem az érzésre, ahogy karjaimban tartottam, az édes illatára, arra, ahogy a szíve tökéletesen együtt dobogott az enyémmel.

Mert az ösztöneim arra figyelmeztettek, hogy reggelre talán már nem lesz itt.

Hope nem viszonozta, amikor azt mondtam, hogy „szeretlek”.

Megértem, és nem hibáztatom vagy neheztelek rá, amiért nem mondja ki azokat a dolgokat, amiket még nem áll készen elmondani, de az a tény, hogy nem osztotta meg velem az érzéseit, továbbra is lényeges.

Azt hiszem, ő is érzi, amit én érzek. Tudom, hogy így van. Az is számít, ahogy tegnap este megérintett, megcsókolt, átölelt, mintha nem bírta volna elviselni, hogy elengedjen, még arra a néhány percre sem, amíg elhoztam a plusz hálózsákot a kocsimból, hogy legyen mivel betakarózni, amíg alszunk.

Elég sokat számít ahhoz, hogy kirohanjak az ajtón anélkül, hogy a piknikünk maradványait eltakarítanám, vagy összetekerném a hálózsákokat.

Mert meg kell találnom Hope-ot, és meg kell győznöm arról, hogy nem kell elmenekülnie előlem. Türelmes ember vagyok. Hajlandó vagyok annyi időt és teret adni neki, amennyire csak szüksége van, hogy nyugodtan teljes mértékben beengedjen a szívébe.

A szőlőskert gondozása évekig tart, mire a szőlőm végre elég gyümölcsöt kezd teremni ahhoz, hogy valami finomat készítsek, és ez megtanított arra, hogy a jó dolgokra érdemes várni, megdolgozni érte.

És a Hope nem csak jó. Ő hihetetlen.

Bárcsak rá tudnám venni, hogy ezt észrevegye.

Kiszaladok a kocsimhoz, és megdöbbenek, hogy Hope régi autója még mindig ott parkol mellette. Talán visszasétált a lakására.

Vagy alvajáró?

A francba. Ha alvajáró, nem lehet tudni, hol van.

– Hope? – hívom.

Nem válaszol.

Felgyorsítok és körbejárom a kóstolótermet, keresem a nyomát, de nem találok semmit.

És most már remélem, hogy elfutott.

Akkor legalább tudnám, hogy biztonságban van.

Beugrok a teherautómba, és végigszáguldok az országúton, közben félelem szorítja össze a szívemet.

Nincs dupla zár a kóstolóteremben. És egyáltalán nem is zártuk be. Ha ébren volt és alva járt, baja eshetett. Elveszett. Vagy még rosszabb.

Azt mondom magamnak, hogy Hope egy természetjáró csaj, és teljes mértékben képes hazamenni a sötétben, de eszembe jut a házaink közötti ösvényen lévő összes barázda, lyukak, amelyeket be fogok tömni, és friss kavicsréteggel fogok befedni, amint megbizonyosodtam róla, hogy nem ficamodott ki a bokája, és nem kötött ki egyedül valahol az erdőben éjszakára.

Amint meggyőződtem róla, hogy jól van.

Muszáj, hogy jól legyen.

Elmegyek hozzá.

Dean nincs a helyén. A kombija ott van, de üres, és semmi nyoma a legelőn vagy az út mellett.

A belső veszélyjelző rendszerem beindul, és le sem akar állni, folyton küldi a figyelmeztetéseket, amikor berobogva a menhely kavicsos parkolójába meglátom, hogy egy puccos Mercedes parkol a háznál.

Bassza meg!

Kyle.

Most nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy vele foglalkozzak. Nem, amikor nem tudom, hol van Hope, vagy hogy jól van-e.

Kipattanok a kocsiból, és a ház hátsó része felé kocogok, mielőtt a tornác a látóterembe kerülne, felemelt hangokat hallok. Aztán meglátom őket. Kyle-t a lépcsőn, aki a letaglózott Hope-pal kiabál – hála Istennek, hogy biztonságban van –, miközben Cara és Dean a közelben áll a füvön.

Dean pórázon tartja Chewyt, miközben az alpaka mohón rágcsálja a baseballsapkája szélét. Dean a maga részéről úgy vigyorog, mintha az, hogy egy kiváló alpaka megrág egy sapkát, az utóbbi idők legjobb időtöltése lenne. Cara csicsereg, de az egyetlen alkalom után, amikor összefutottam, vele fogalmam sincs, mit mondhat, és nem is érdekel.

Mert a St. Claire unokatestvérek villámgyorsan száguldanak valami nukleáris katasztrófa felé.

Meg kell állítanom.

És megölelnem a feleségemet.

Mert biztonságban van.

Felrohanok a lépcsőkön, eléggé megijesztve Kyle-t ahhoz, hogy megbotoljon. Ő megragadja a korlátot, hogy visszanyerje az egyensúlyát, én pedig fogom Hope-ot, a karjaimba húzom, és szorosan átölelem.

– Elviszik Chewyt – zokogja a nyakamba.

–  A törvény szerint ő az enyém – mondja Kyle.

– A fenéket – csattanok fel, és rámeredek Hope feje fölött.

– Azért viszik el, mert te a borászatban aludtál, én pedig itt – mondja, és kapkodva lélegzik, miközben szorosabban kapaszkodik a vállamba. – Próbáltam megmagyarázni, de nem engedik, és én...

– Pszt, minden rendben, kicsim – ígérem, a kezembe fogom a fejét, ujjaim belegabalyodnak kusza hajába. Kész káosz. Még mindig a tegnap esti ruháiban, a haja vad, a szemei pedig a sírástól duzzadtak.

És gyönyörű. Tökéletes.

– A férjek és feleségek együtt alszanak – jelenti ki Kyle gúnyosan. – Bármelyik bíróság...

– Kibaszottul nem nyilvánított téged annak az alpakának a tulajdonosává, úgyhogy most rögtön visszaadhatod!

Harag fut végig az ereimben.

Én nem szoktam felmérgelődni.

De most kibaszottul tajtékzom.

Úgy tűnik, Kyle nem veszi észre, hogy veszélyben van. – Vesztegeted mindenki idejét, és nekem ez pénzbe kerül. A bíróság ezt elhagyásnak hívja. Nem fogsz nyerni, úgyhogy ne próbálj meg minket meggyőzni arról, hogy ez a házasság valódi.

– Azt hiszed, hogy ez nem valódi?

Belekapaszkodom Hope-ba, hogy ne vágjam az öklömet Kyle arcába. – Én... Imádom. Ezt. A. Nőt. És ráadásul ki a fasz házasodik meg csak egy alpaka miatt? Senki. Egyáltalán senki. Szóval ne állj ott, és mondd, hogy a házasságom nem igazi. Olyan valóságos, mint a napfelkelte reggel, és olyan valóságos, mint az, hogy te egy nagyképű seggfej vagy, akit csak a pénz érdekel.

– Az elefánt farka is érdekli – kiabálja Cara. – És engem is.

Egy pillanatra mindannyian rámeredünk, és Hope, aki teljesen mozdulatlanná vált a karjaimban, zokogva kiáltja: – Húgyúti fertőzésem van!

Kyle visszafordul. – Micsoda?

– Kicsim... – kezdem.

– Ha hagytad volna, hogy elmagyarázzam – folytatja, és megfordulva a karjaimban Kyle-ra mered –, már korábban elmondhattam volna, miért hagytam Blake-et a borászatnál. Az éjszaka közepén fájdalmakra ébredtem, és el kellett jönnöm gyógyszerért.

– Jaj, a húgyúti fertőzések a legrosszabbak – mondja Cara. – Mindig elkapok egyet, amikor túl sokat szexelek.

– Pontosan – mondja Hope.

Mindannyian újra megállunk, és ismét Carára nézünk.

– Cara, menj, várj a kocsiban! – csattan fel Kyle.

– Szóval, ha a szex alapján ítéljük meg a házasságot – mondom –, és az én feleségem fertőzést kap a túl sok szex miatt, a tiéd pedig nem...

– Olyan sokat szexelünk. – Hope megtörli a szemét, a hangja egyre erősebb. – Szex a zuhany alatt.

– Szex a padlón – teszem hozzá. – És a konyhapulton.

– És a kocsidban.

– És a te kocsidban.

Az egyik kezemmel megdörzsölöm az államat, úgy teszek, mintha az emlékeimben kutatnék, mielőtt bólintanék, ahogy lenyugszom és ellazulok a történetünkre. Nem túl nehéz, mivel ennyi helyen fantáziáltam arról, hogy szeretkezem vele. – Igen, persze. És az istállóban.

– És az istállóban – mondja, és könnyes vigyorral fordul felém. – Teljesen megérte a szénát a kényes helyeken.

– És a téren lévő családi mosdóban, és...

– Oké, oké – mondja Kyle, és a csípőre teszi a kezét. – Szóval állítólag sokat keféltél. De tegnap este még külön aludtatok, és ez elfogadható a bíróságon.

Felém biccent. – Mondtam Blake-nek, hogy maradjon ott, mivel korán el kellett végeznie valamit.

Kezdem kapiskálni a dolgot. – De itt hagytam a szerszámosládámat – vágok közbe, mielőtt Kyle mondhatna valami hülyeséget, amit a még mindig az ajkát görbítő gúnyos mosolyból ítélve alig várja, hogy megtegyen. – És még szerencse. Ha arra jövök haza, hogy elloptad az állatunkat, ki kellett volna hívnom a seriffet, és az biztosan nem nézett volna ki túl jól az ügyedben, nem igaz?

– Nem lophatod el a saját tulajdonodat – mondja Kyle. – Én csak egy rakás hazugságot és kifogást hallok.

– Szerinted a feleségem hazudik arról, hogy húgyúti fertőzése van? – kérdezem, a nagyképű arcát bámulva.

– Úgy értem, nem akarok közönséges lenni – teszi hozzá Hope –, de nem véletlenül hívják a nászutasok betegségének.

– Látni akarom az orvosi igazolást – mondja. – Vagy legalább egy receptet.

– És én szeretném, ha elhagynád a birtokunkat, mielőtt el kell mennem a sörétes puskámért – mondom szívélyesen. – Nem tartozik rád a feleségem kórtörténete. Ahogy a szexuális életünk, a házaséletünk vagy bármi más sem. Csak az a fontos, hogy ez a valódi. – Mielőtt elengedem, megszorítom Hope kezét, és lassan haladok lefelé a lépcsőn, bőven hagyva Kyle-nak időt, hogy rettegjen a pillanattól, amikor odaérek hozzá.

Még jóval azelőtt, hogy a közelébe érnék, hátrál egy lépést, tisztán kiolvasva a szememből a figyelmeztetést.

– Szóval a következőt fogod tenni – mondom halk, de veszedelmes hangon. – El fogsz tűnni erről a földről, és addig nem is jössz ide, amíg meg nem tanulsz viselkedni, és vissza nem hívunk. – Dean felé biccentek. – És visszahívod a nyomozódat, és eltűnsz a farmunk látóteréből.

Kyle felrántja az állát. – Nem teszek semmi ilyesmit. Minden jogom megvan ahhoz, hogy...

– Jogotokban áll megfigyelni minket, amikor nyilvános helyen vagyunk. Nincs jogotok engedély nélkül bejönni a birtokunkra, és állatokat kivenni a karámjukból. Ahhoz pedig végképp nincs jogotok, hogy Fricksék legelőjén táborozzanak. Egyetlen hívás, és olyan gyorsan ideküldik a seriffet, hogy Deannek arra sem lesz ideje, hogy feltekerje a jógamatracát, mielőtt beidézik birtokháborításért.

– Gyakorlatilag nem vagyok a legelőjükön, csak akkor, ha néha-néha ki kell mennem a mosdóba – kezd bele Dean –, de a közút szélén kempingezni törvényellenes Happy Catben. Említettem ezt Kyle-nak, de azt mondta, hogy senki sem ellenőrzi ezeket a törvényeket.

– Nos, most már gondoskodhatunk arról, hogy betartassák őket – mondom, és egy szűkszavú mosolyt küldök Dean felé. – A bátyám tűzoltó, és nagyon jóban van a helyi rendfenntartó erőkkel.

Dean bólint, és felpillant Chewyra. – Nos, akkor azt hiszem, készen állok az indulásra. A sapkát megtarthatja, ha nem bánod. Jól áll neki.

Húú. Chewpaca ellopta Dean sapkáját, miközben mi mindannyian vitatkoztunk.

– Igen, köszönöm – mondja Hope megkönnyebbüléssel a hangjában, miközben lesiet a verandáról, és elhalad mellettem és Kyle mellett. Átveszi Chewy pórázát Deantől, megsimogatja az alpaka orrát, aki üdvözlésképpen a nyakába simul, és csóválni kezdi a farkát.

– Az az alpaka az enyém – mondja Kyle.

– Akkor nem okoz gondot bebizonyítani a bíróságon – válaszolom feszülten. – Tűnj. El. A. Birtokunkról!

– Gyerünk, Kyle! – mondja Cara. – Menjünk, nézzük meg, hogy kaphatok-e húgyúti fertőzést, ameddig még fel tudok íratni antibiotikumot. Nem tudom, milyen orvosi ellátás lesz elérhető, amíg szafarin vagyunk.

– Találkozunk a bíróságon – morogja Kyle, miközben Carával és Deannel együtt elsétál.

Én pedig rohanok, hogy utolérjem a feleségemet.

Olyan értékes, és rettegek, hogy megint megijesztettem.

Ahogy odaérek hozzá, megragadom a kezét. – Jól vagy?

Beszív egy reszkető lélegzetet, és bólint, miközben sétálunk. – Igen. Igen. Köszönöm. Te... te megmentetted őt. És engem is. Még akkor is, ha valószínűleg nem érdemeltem meg, hogy megmentsenek.

Megállunk, és szembefordulok vele, Chewpaca mellettünk áll, és fogva tartom a tekintetét, megvárva, amíg érzem, hogy teljes figyelmét rám szegezi, mielőtt elsuttogom: – Komolyan gondoltam, amit tegnap este mondtam. Szeretlek. És ez nem szűnik meg azért, mert szükséged volt egy kis térre.

Szemei megteltek friss könnyekkel, és feszülten összehúzza a szemöldökét. – De elfutottam.

Bólintok. – Tudom. És még mindig szeretlek.

Nagyot nyel. – Én félek.

– Tudom, én is – mondom, miközben az én szemem is kezd szúrni. Ez már így is egy pokoli reggel volt. – Pokolian ijesztő. De megéri. Érted megéri.

– Nem, nem éri meg. – Gyorsabban pislog, és újabb könnycseppek csorognak le az amúgy is duzzadt arcán. – Nem hiszem, hogy tudom, hogyan kell így szeretni egy embert. Annyira félek, Blake. Attól félek, hogy a világon mindennél jobban foglak szeretni téged, és akkor rájössz, hogy szörnyű hibát követtél el. Nem tudok megfelelni annak az elképzelésnek, amit rólam alkotsz, és valószínűleg soha nem leszek képes úgy szeretni téged, ahogy megérdemled, és akkor elmész, és én annyira összetörök, hogy soha nem fogok...

– Csitt. – A fájdalom és a megkönnyebbülés keverékétől megszakad a szívem. Ő is érzi ezt, ezt a páratlan vonzalmat, közel húzom magamhoz, szorosan átölelem, miközben megígérem: – Kicsim, soha nem hagylak el. Hát nem jöttél még rá erre? Akár barátok, akár ellenségek, akár szeretők vagyunk, vagy mindhárom keveréke, én mindig vissza fogok jönni még többért. Nem tudok távol maradni tőled. Még akkor sem, ha próbálok.

– Nem akarok az ellenséged lenni – szipogja.

– És én sem akarok az lenni.

– És nem hiszem, hogy lehetek csak a barátod – suttogja.

– Igen, én sem hiszem – csókolom meg a feje búbját. – Túlságosan le akarlak vetkőztetni.

Elhúzódik, és aggódó tekintettel néz fel rám, ami nem megnyugtató, de őszinte, és ez minden, amit kérhetek tőle. – És szerintem többet kellene beszélgetnünk. És talán nekem is beszélnem kellene valaki mással.

– Valaki mással? – ráncolom a homlokom.

– Talán egy tanácsadóval – mondja, és hirtelen jobbra pillant.

– Igen – mondom, és bátorítóan bólintok, miközben Chewpaca a haját szaglássza, mintha megköszönné, és azt mondaná, hogy ő is szereti őt. – Ha úgy gondolod, hogy segíteni fog, az nagyszerű lenne. És én is veled mehetek, ha akarod.

A figyelme ismét rám terelődik, egy fanyar mosoly görbíti meg az ajkát az egyik oldalon. – El akarsz menni házassági tanácsadásra az álfeleségeddel?"

– Azzal a nővel akarok tanácsadásra menni, akit szeretek – helyesbítek. – Ha ő úgy gondolja, hogy segítene. Isten tudja, hogy nem vagyok tökéletes példány.

– De elég közel állsz hozzá – mondja az orrát ráncolva. – Amennyire én meg tudom ítélni.

Hátrasimítom a haját a homlokáról. – Nos, köszönöm. De biztos vagyok benne, hogy még rengeteget tanulhatok, hogy jobb társad legyek. Hogy azt adjam neked, amire tényleg szükséged van, ahelyett, amire szerintem szükséged van, tudod? És... jobban figyelni és egyéb szarágok.

Halkan felnevet. – Úgy hallom, pont ez a „szarság” a legfontosabb dolog.

Vigyorgok. – Nos, igen, de ne cseszegess. Három fiútestvérrel nőttem fel. Valószínűleg én vagyok a legérzékenyebb mindannyiunk közül, de attól még egy srác vagyok, aki srácokkal nőtt fel. Az összes O'Dell fiú egy kicsit vad.

Lehervad a mosolya. – Ha már a vadságról beszélünk, kilencre esedékes egy vadmacskakolóniám odaátról, Milledgeville-ből, és még le kell zuhanyoznom, mert most úgy nézek ki, mint a vadmacskakirálynő, nem pedig mint az a nő, aki meg fogja változtatni a vad életüket.

– Gyönyörű vagy – bizonygatom.

– Egy káosz vagyok – mondja nevetve. – De köszönöm, hogy mellettem állsz, amíg megpróbálok egy kicsit kevésbé rendezetlen lenni.

– Megtiszteltetés. Gyerünk! Vigyük haza ezt az édes fiút, hogy lezuhanyozhass.

Ránéz Chewpacára, aki teljes rajongással néz vissza rá.

Én vagyok az utolsó ember, aki hisz az olyan dolgokban, mint a kristályok és a csillagtérképek, de egy pillanatra kapcsolatba lépek a belső énemmel, mert esküszöm, látom, hogy mindkettőjük aurája felragyog az örömtől. Hope az egész énjét a gondozásában lévő lényeknek adja – a testét és a lelkét –, ők pedig olyan bizalommal és odaadással szeretik őt, amilyet eddig még nem láttam. Még soha az életemben, noha olyan vidéki emberek között nőttem fel, akik családtagként szeretik a háziállataikat.

Azt akarom, hogy egy nap miattam ragyogjon fel így, és hajlandó vagyok bármit megtenni, hogy ez megtörténjen.

Kezdve a ma estével, azzal, hogy megmutatom neki, hogy szeretném, ha az életem része lenne, még a megkésett legénybúcsúmon is.

Főként a megkésett legénybúcsúm része.


 

TIZENNYOLC

 

 

Blake

 

 

Fordította: Maya

 

 

A szőlőskertben kellene dolgoznom – eltávolítom a felesleges rügyeket a tőkéimről –, de nem akarom pont most magára hagyni Hope-ot vagy Chewpacát.

Szerencsére van egy trükk a tarsolyomban.

Mégpedig a bátyám.

Egy gyors SMS után Clint kérdés nélkül megjelenik.

– Menj dolgozni! – parancsolja nekem. – Én vagyok alpaka őrségben.

– Erre nincs szükség – mondja Hope, és végigsimít a még mindig nedves haján. Amellett, hogy szexi és édes, a feleségem valószínűleg a leggyorsabban zuhanyozik, amit a női nem ismer. Nevezzenek őrültnek, de én ezt a fajta teljesítményt dögösnek találom.

De ugyanakkor szinte mindent dögösnek, szerethetőnek vagy mindkettőnek találok benne.

– Munka közben is szemmel tudom tartani – teszi hozzá.

Clint tengerészgyalogos pillantást vet rá, és ha lehetséges, hogy egy emberi test hebeg, akkor az Hope-é pontosan ezt teszi.

– Úgy értem, köszönöm – mondja sietve. – Uram. Köszönöm, uram.

– Szükséged van valamire? – kérdezem tőle. – Vízre? Naptejre? Néhány erdei csótányt, hogy elropogtathasd őket?

Rám szegezi a tekintetét.

Clint átment Pokolkutya üzemmódba, és még sosem voltam ennyire hálás azért, hogy a fivérem.

– Miben segíthetek? – kérdezem Hope-ot.

Megrázza a fejét. – Miután húsz perc múlva megérkeznek az elvadult macskák, jön egy óvodai csoport, és ma délután egy pár törpe lovat szállítanak. De Rick segíthet a lovakkal, ha ideér. Neked is dolgod van a borászatban. Végre elkezdheted tervezni a megnyitó napját.

– Ez várhat.

– Tényleg? – erőlteti. – Már így is olyan sokáig halogattad, és én...

– Várhat – bizonygatom. – Clint és én ma itt vagyunk.

Vet egy pillantást Clintre, és pár méterrel arrébb húz. – Bevallhatom, hogy egy icipicit ijesztőnek találom a bátyádat? – suttogja.

– Igen – suttogom vissza –, de ő a mi oldalunkon áll, és csak akkor ijesztő, ha muszáj. Kérdezd meg egyszer a kedvenc békájáról, de ne akkor, amikor alpakákra vigyáz. Nem szereti, ha elérzékenyül, amikor épp haditengerész üzemmódban van.

– Ezt hallottam, seggfej – morogja Clint.

– Ez a kedvenc beceneve számomra – teszem hozzá.

Hiába mondja Hope, hogy jól van, és hiába van Clint szolgálatban, én a farmon maradok, hogy segítsek.

És nagyon örülök, hogy ezt teszem. Végignézhetem, ahogy üdvözli az óvodás csoportját – egy nevetségesen aranyos apró emberkék válogatott sokaságát –, és körbevezeti őket a farmon, mesél nekik a különböző állatokról, arról, hogy honnan jöttek, hogyan járulnak hozzá a világhoz, és mit tehet mindenki azért, hogy az állatoknak biztonságos helyet biztosítson.

Imádom nézni, ahogy ellazul és felragyog. Aztán letérdel, hogy megöleljen egy kislányt, aki fél megsimogatni a kutyákat, biztosítva őt, hogy soha nem kell olyat tennie, amit nem akar, a kutyák érzései nem sérülnek, és a szívem egy kicsit szélesebbre nyílik, és még több szeretetet enged be.

Olyan átkozottul jó ember. És sokkal többet tud a szeretetről, mint amennyit hisz magáról.

Gondolatban feljegyzem magamnak, hogy elmondjam neki, hogy szerintem kiválóan szereti az embereket, amikor épp megjelenik George, és a legelőre totyog, hogy tegyen egy kört a bébikecske csúszdán, mielőtt az etető felé indulna, kiérdemelve Chewpacától egy gyors kikergetést. Chewy fújtat, majd éles kotkodácsolást ad ki, amikor George a kerítésen kívül a fenekére pottyan, és mosómedvéül csicsereg az alpaka irányába.

– Neked is van saját csúszdád, George – mondom. – Ne kínozd Chewpacát! Nem kéne már otthon lenned? Hazamenni popcornért? Vagy vacsorázni? Valami?

Megcsóválja a fejét, és egy perc múlva visszatipeg az út felé.

– Folyton ellopja a kecskegidák zöldségcsemegéit – mondja Hope a mosómedve felé biccentve, miközben az óvodások megtöltik a buszukat, kacarászva és állati hangokat kiadva, ami arra enged következtetni, hogy a kirándulás fergeteges sikert aratott. Clint még mindig őrködik, de nem zavarta meg a nap folyását. Persze, a tanár egy kicsit összerezzent tőle, amikor rámeredt, de a gyerekek úgy másztak fel rá, mintha szobor lenne.

– Azt hiszem, ajándékokat visz Enyveskezűnek és a kicsiknek – teszi hozzá Hope.

– Ő egy nőcsábász mosómedve, nem igaz?

Felnevet. – Ő egy hűséges mosómedve, és Enyveskezű a bolyhos farkincája köré csavarta őt. Éhes vagy? Van egy fagyasztott lasagna, amit bedobhatok a sütőbe. Egy óra múlva kész lesz a vacsora.

– Nekem is van vacsoratervem számunkra – mondom neki.

Felvonja a szemöldökét. – Ó, igen, tényleg?

– Rengeteg kaját fogunk enni a legénybúcsún.

Még magasabbra szalad a szemöldöke. – Az a te vacsoraterved.

– Nem, mindkettőnké. Ez egy legénybúcsús pókerparti a szüleim házában. Cassie és Olivia is jönnek. Valószínűleg George is. Hozhatjuk Chewpacát is. Ha úgy gondolod, hogy esetleg velünk akar ünnepelni.

Egyszer pislog, aztán kétszer, majd átkarol. – Az tényleg csodálatos lenne – mondja. – Tudom, azt mondtam, hogy Kyle nem lopja el Chewpacát, de a mai nap után már nem vagyok benne olyan biztos. Beszéltem korábban Mr. Ashforddal, és ő megerősítette, hogy mivel vita van arról, hogy melyikünk házasodott meg előbb, nincs jogi precedens arra, hogy hivatalos papírmunka nélkül visszaadjuk, de... azt hiszem, Kyle kétségbeesetten keresi a lezárást.

Szorosan magamhoz ölelem. – Akkor Chewy ma este velünk jön. Nem hagyom, hogy bármi történjen vele. Ígérem.

Clint két erős karja satuba zár minket, mindkettőnket felemelve a földről. – Én sem hagyom, hogy bármi történjen vele – mondja. – Vagy veletek. A valaha volt legjobb legénybúcsút fogjuk megtartani.


 

TIZENKILENC

 

 

Hope

 

 

Fordította: Niky

 

 

Kezdek beleszeretni a férjembe.

Vagy talán mindig is szerelmes voltam belé, csak végre nem küzdök ellene.

Bármelyik is az, valószínűleg abba kéne hagynom. Vagy elkezdeni.

Abbahagyni a szerelembe esést, vagy elkezdeni harcot.

Ehelyett az agyam leghátsó zugába lökök minden stresszes gondolatot, és felveszem a legaranyosabb nyári ruhámat – a puha kék, keresztezett felsőmet, amitől a szerény mellem valami egészen különlegesnek tűnik –, pántos szandált és fülbevalót. Istenre esküszöm, fülbevalót, amit ki kell kotornom az irodám hátsó részén lévő ócska fiókból, ahová Jace és Olivia esküvője után egy munkahelyi vészhelyzet kellős közepén dobtam őket, ami az utolsó alkalom volt, amikor közel voltam a kiöltözködéshez.

De Blake arckifejezése, amikor a konyhában találkozunk a külön zuhanyzásunk után, megéri az erőfeszítést.

A szemei elkerekednek, az ajkai pedig szétnyílnak, de sokáig nem jön ki belőle semmi, míg végül kilehel egy halk "Hűhát", amitől bizsergés fut végig a bőrömön, és egy mosoly terül szét az arcomon.

– Tudok lány lenni, ha akarok – mondom, az ujjaimat összefűzve magam előtt, miközben küzdök a késztetéssel, hogy érte nyúljak. Ő is nagyon gusztán néz ki, szinte ehetően a fehér, gombos ingjében, amit felhajtott, és egy ropogós khaki rövidnadrágban. – Készen állsz?

– Inkább itt maradnék, és kihámoználak ebből a ruhából – mondja. – De igen. Valószínűleg mennünk kellene.

– Clint küldött egy sms-t, és úgy tűnik, mindenki más már ott van, és készülődik. Megpróbál félretenni nekünk párat a jellegzetes carne asada tacójából, de nem ígér semmit.

Megfogom felém nyújtott kezét, de ahelyett, hogy az ajtó felé indulna, megszorítja a tenyeremet. – Jól vagy? Gondolkodtam a zuhany alatt, és elkezdtem aggódni, hogy egy, a házasságunkat ünneplő parti talán több, mint amire a tegnap este és a ma reggel után képes lennél.

Megrázom a fejem. – Talán annak kellene lennie. De már nagyon várom, hogy mindenkit lássak. És amikor eljön az idő, hogy elmondjam nekik az egész történetet, tényleg úgy gondolom, hogy meg fogják érteni. Ez naivság lenne tőlem?

– És mi van, ha sosem jön el az idő? – kérdezi, és a karjába húz, amitől a pulzusom elég keményen felszökik, hogy aggódó pillantást vessek a fejem fölé.

De a konyhai lámpák még csak nem is pislákolnak. A reggeli dráma és a tizenkét kisgyermek biztonságban tartása a gyakran kaotikus állati környezetem ellenére, a mai nap az utóbbi idők egyik legnyugodtabb energiamezős napja, ami arra enged következtetni, hogy Oliviának igaza volt a szexszel kapcsolatban, csodákat művel a felesleges elektromágneses akármik felszabadításában.

Persze a kevesebb törött kenyérpirító nem ok arra, hogy az ember ígéreteket tegyen, amit nem biztos, hogy meg tud tartani, de Blake ennél sokkal többet jelent.

Többet jelentünk.

Szóval azt mondom – Nem tudnánk egyszerre csak egy napot túlélni? Legalább egy kis ideig? Úgy hallottam, hogy ez sok embernek beválik.

Úgy sugárzik, mintha sokkal többet adtam volna neki, mint egy ígéret töredékét. – Jól hangzik. Főleg, ha az egy-egy napból egy-egy éjszaka lesz. – Közelebb lép, magához szorít, ahogy közelebb hajtja a fejét. – Egyáltalán nincs nyomás, de nagyon szeretném, ha újra elélveznél nekem, amikor hazaérünk.

Felemelem az állam, az ajkam bizsereg, ahogy közelebb kerülnek az övéhez. – Semmi ellenvetésem a terv ellen. És szeretném viszonozni a szívességet. Én is elég jól bánok a számmal, ha emlékszel a nászéjszakánkra.

– Ó, emlékszem – mondja, és a hangja rekedt lesz, a keze a fenekemet simogatja, közelebb húzva magához, és érzem, hogy egyre keményebb lesz.

Belesóhajtok, ahogy az ajkai az enyémet fedik. – Soha ne diétáztasd a farkadat.

Halkan felnevet. – A farkak nem így működnek, Fahéjas keksz.

– Gondoltam, de jó, hogy megerősítést kaptam. Mert úgy szeretem, ahogy van.

– Vaskos és nevetségesen mohó? – kérdezi, és a mosogató felé hátrál.

– Ne beszélj így róla – mondom, és elakad a lélegzetem, amikor Blake keze a derekam köré fonódik, és a konyhapultra emel, olyan könnyedséggel, hogy úgy érzem magam, mint azok a finom nők, akik nem töltik az egész napjukat azzal, hogy zsákszámra cipelik a takarmányt, és megmutatják a főnökösködő kecskéknek, hogy ki a főnök.

– Mit csinálsz? – kérdezem, miközben a keze végig simít a combomon a ruhám alatt.

– Egyik éjszaka a másik után – mondja, miközben ujjait a bugyim oldalába akasztja.

– De nekünk... – A szavaim nyögésbe fulladnak, amikor megcsókol, édes és szexi és ó, annyira nedves, és tíz másodperc alatt éhesből kiéhezett lettem. Mielőtt teljesen felfogtam volna, mit csinálok, remegő kezem már az inge gombjait nyitogatja, ő pedig letépi a bugyimat a lábamról. Annyira akarom őt.

Az érintését, a csókját. A testét.

Őt.

Végigcsókolja a nyakamat, miközben én a rövidnadrágja zárt részén tapogatózom, ő lehúzza a mellemet borító, keresztbe tett szövetet, a szájába húzza az egyik már feszes mellbimbót, én pedig lángra lobbanok.

Én vagyok a tűz, ő pedig a benzin, és ha valaha is fel akartam volna robbantani minden készüléket a konyhámban, akkor ez lenne az az alkalom. De ahogy varázslatos dolgokat művel a melleimmel azzal a tehetséges szájával, az ujjaimat a hajába túrom, és kapaszkodom az életemért, csupán csak szikrák pattognak kettőnkből.

Annyira sajgunk és szükségünk van egymásra, hogy mire végre felcsúsztatja az óvszert és belém hatol, megvadulva akarom őt.

Csak őt.

Semmi múlt. Nincs jövő. Semmi csomag.

Csak két ember, akik varázslatot teremtenek minden alkalommal, amikor megérintik egymást.

– Igen, kérlek, Blake, ne hagyd abba – könyörgöm, miközben keményen megfog, ujjai a csípőmbe vájnak, ahogyan a lábaim közé hatol, és a köztünk kialakuló feszültség egyre szorosabbra fonódik. Érzem, ahogy próbálja visszafogni magát, hogy gyengéd legyen, de én nem akarok gyengédséget.

– Add meg nekem – lihegek, és erősebben kapaszkodom a vállába. – Érezni akarom, hogy mennyire akarsz engem.

Felnyög. – Annyira akarlak, de nem akarlak bántani.

– Nem bántasz – mondom, és megcsípem a nyakát. – Olyan forró és nedves vagyok tőled, és... – Beszívok egy kis levegőt, ahogy egyre mélyebben és gyorsabban dug, amíg annyira belém nem gabalyodik, hogy tudom, hogy már csak az a kérdés, hogy mikor szakadnak át a varratok, amik még mindig összetartanak. – Istenem, igen, kérlek. Többet. Igen, igen! Ó, kérlek, Blake, kérlek! Olyan jó érzés.

– Annyira jó – visszhangozza, kezével a fenekemet markolva, és ellép a pult mellől. A meglepetés és a tiltakozás hangja hagyja el az ajkaimat – most nem tarthatunk szünetet, különben lehet, hogy spontán felgyulladok a kétségbeeséstől –, de aztán megmutatja, hogy van még valami jobb is, mint a férjemmel a konyhaszekrényen csinálni.

– Kapaszkodj a nyakamba – parancsolja. Amint engedelmeskedem, a fenekemet szorongatja, hogy ringasson, még mélyebbre hatolva, mint ahogyan eddig tudott, összecsapva a testünket, épp csak egy kis pajkossággal, hogy csodásan bűnösnek érezzem magam.

A nevét kiáltva elélvezek, és egy pillanattal később csatlakozik hozzám, a farka bennem rángatózik, és addig húzza a felszabadulásomat, amíg részeg nem leszek, és úgy kapaszkodom belé, mint egy pókmajom, aki túl sok erjesztett manióka dinnyét falt fel.

– A francba, asszony – mondja, és a mögötte lévő székre hanyatlik, még mindig a lábán ülök, a lágyuló farka még mindig bennem van.

Küzdök, hogy levegőhöz jussak, és közben biztosan hülyén vigyorgok. – Hűha.

– Dupla hűha – visszhangozza.

– Ez annyira jó volt – motyogom, és megsimogatom a haját. – Jó Blake. Jó alfa alpaka.

Halkan kuncog. – Nem baj, hogy szeretem, ha szex után jófiú módjára simogatnak?

– Nem, ez normális – mondom, és tovább simítom a selymes szálakat az arcából. – Mert te nagyon jó fiú vagy.

Megcsókolja a nyakamat, a bőrömbe dörmögve. – Kapok egy kis férjcsemegét?

– Minden férjcsemegét megkapsz – mondom. – Mindig megkapod, amikor bejövök a konyhába, és hamarosan ínyenc ételeket fogok neked készíteni. Három fogás. És desszertet.

– Felhizlalsz? – kérdezi.

– Hát, akkor a tested passzolna a kedvenc részemhez – cukkolom, rávigyorgok, ahogy hátrébb húzódik, hogy összehúzott szemmel nézzen rám. – Csak vicceltem – mondom, és finoman megsimogatom az arcát. – Nem ez a kedvenc részem.

– Nem ez? – kérdezi.

Megrázom a fejem, és a kezemet az arcáról a mellkasa közepére viszem, és a legijesztőbb dolgot suttogom, amit hosszú idő óta mondtam. – Ez az.

– A szívem?

Bólintok, ő pedig odahajol hozzám, és olyan szeretettel csókol, hogy tudom, sírni fogok tőle, ha hamarosan nem hagyja abba. De épp, amikor a könnycseppek kitörni készülnek, visszahúzódik, és kijelenti: – Ideje indulni, megtömni a hasunkat. Az újdonsült házasok nem tudnak csak szexből megélni. –  Szinte mintha tudná.

Tudja, hogy kis lépésekkel kell eljutnunk odáig.

De abban sem kételkedik, hogy el fogunk jutni odáig, sok egy nappal és sok egy forró éjszakával.

5 megjegyzés: