11.-12.-13. Fejezet

 

TIZENEGY

 

 

Blake

 

 

Fordította: SkyBright

 

 

Egész úton hazafelé nevetünk, teljes egyetértésben, hogy az egész város összejátszott, hogy biztosan hazavigyük a lila dildót. Mindketten láttunk legalább egy másik teli kártyát, amikor felfelé tartottunk, hogy átvegyük a nyereményünket.

És talán a repedt, de finom süteményünk miatt, vagy mert láttuk George Cooney-t a kukán ülni, és nagyon kiakadt, amiért nem adtunk neki édességet, vagy mert a napellenzős brigáddal ültünk együtt, de bármikor, amikor egyikünk abbahagyja a nevetést, a másikunk felhorkant, és mindketten újra elkezdünk gurulni a nevetéstől.

Csoda, hogy épségben hazaértünk anélkül, hogy Hope energiamezeje rövidre zárta volna a kocsimat. De a hulaember a műszerfalon különösen boldognak és vidámnak tűnik, a csípőjét lengeti, és az ukulelét pengeti a nevetésünk ütemére.

Az árnyékunk követ minket a szürkülő esti fényben, és leparkol az út túlsó oldalán – úgy tűnik, Dean, a túlságosan barátságos magándetektív a következő hónapban Frickék mezején fog táborozni – , de nem a tény miatt, hogy figyelnek minket, sietek a teherautó körül, hogy kinyissam Hope ajtaját.

Azért, mert a Valódi Romantika Hadművelet teljes erővel működik, és a fenébe is, de még mennyire, hogy működik.

Biztos nem láttam így mosolyogni az elmúlt...

Huh. Nem is emlékszem.

Legalábbis az utolsó alkalommal nem így mosolygott rám.

–  Nem akarod ezt bevinni? – kérdezi, és kuncogva nyújtja felém a nehezen megszerzett bingó kincsünket. – Meg kell néznem a szőrmókokat. Rick, a részmunkaidős segítőm eteti és istállózza őket a bingó estéken, de szeretem ellenőrizni az istállót, hogy mindenki jól van-e.

–  Veled megyek. – A dildót a nadrágom elejébe dugom, hagyom, hogy a hatalmas lila fej felbukkanjon a jobb csípőm közelében, amire Hope ismét felkacag.

– Ez obszcén.

–  Nem, nem az. – Védelmezve megsimogatom a dildót. – Ne beszélj így a műfaszos maszatolásról.

–  Műfaszos maszatolás? Ó, Istenem. – A feje hátraesik, miközben egyik karját a vállamra támasztja, és olyan erősen nevet, hogy láthatóan küzdenie kell, hogy egyenesen maradjon.

Szeretném minden nap így megnevettetni.

Legalább naponta egyszer.

–  De a név nem az én érdemem – ismerem el. – Ez a Fellowship of the G-Stringsből van, egy maszatolós gyengédebb pornó spin-offból.

Erősebben nevet. – Maszatolós pornó. Mi a fene? Miért ilyen furcsák az emberek?

–  Mondja az a nő, aki bármit hajlandó megtenni egy ártatlan alpaka és a spermája védelmében.

–  Hát, alpaka sperma. Az egy teljesen más dolog. – Hirtelen kijózanodik, de én látom, hogy a vigyor még mindig ott bujkál az ajkán. – Nagyon komoly dolog.

–  Nagyon komoly – visszhangzom. – Mennünk kéne megnézni, hogy nem szökött-e el valaki a golyóival.

Nevetve vezet az istálló felé. – Ha az embereknek fogalmuk lenne róla, milyen értékes, valószínűleg biztonságiakat kellene felbérelnem.

Vetek rá egy pillantást, de nem tudom leolvasni az arckifejezését az ösvény mentén lévő napelemes lámpák halvány fényében. – Nos, Kyle tudja.

–  De Kyle családtag. Ő egy patkány, de egy viszonylag becsületes patkány. Soha nem lopna nyíltan, különösen akkor nem, ha azok, akik tudják, mit csinálnak, könnyen a nyomára bukkannának. Nem mintha az alpaka sperma feketepiaca hatalmas lenne, tudod? Nem, ő a legális utat választja. A St. Claire-i módon. A bíróságon. – Sóhajt, de ez egy nyugodt hang, nem pedig feszült. – De úgy tűnik, ez nem lesz probléma. – Az ujjaimmal kopogtatok a fán, de azt hiszem, ma este elhoztuk a romantikát. – Ha nem ismerném jobban, nem hinném el, hogy mi éppen tegnap este akartuk megölni egymást.

Morgok. – Nem akartuk megölni egymást. Csak veszekedtünk.

– Mondtam már, hogy utállak.

–  Hát, én a legrosszabbat tudom kihozni az emberekből – mondom, és félreállok, miközben kinyitja a lakatot az istálló ajtaján, és jobbra csúsztatja, bár biztos vagyok benne, hogy ő az egyetlen, akiből a legrosszabbat hozom ki. De ha meg akarom nyerni őt, nekem is vállalnom kell a felelősség egy részét. – Túl makacs vagyok a saját érdekemben. És nekem mindig igazam van, így ez időnként nehéz lehet, ebben biztos vagyok.

Felhorkantva nevet. – Ó, kérlek. Miben volt igazad mostanában? Ma például?

–  Többnyire csak vicceltem – mondom, miközben követem őt befelé. – De abban igazam volt, hogy elmegyek veled bingózni. Az egy zseniális ötlet volt.

Dúdol az orra alatt, miközben felmászik a tőlünk balra lévő fakapu legfelső lépcsőfokára. – Igaz. Jó kis műsort csináltunk. És jó móka volt.

Elkapom a pólója hátulját, ahogy lehajol, hogy megnézze az anyakecskéket, amelyek többsége már alszik. Átpillant a válla fölött, és szórakozott pillantást vet a kezemre.

– Csak vigyázok, nehogy beess – mondom.

Összevonja a szemöldökét. – Minden este ezt csinálom. Még nem estem be.

– Mindig van egy első alkalom.

–  Ha mégis beesnék, a legrosszabb, ami történhetne velem, az egy jó kis nyalogatás az aggódó anyakecskétől. – Elmosolyodik. – De értékelem az aggodalmat.

–  Örömmel – mondom, és vonakodva engedem el a pólóját, miközben lemászik, és elindul át az istállón, a többi karámot fürkészve. – Szóval a hímeket külön kell tartania a nőstényektől és a kicsinyektől?

–  Igen. Éjszaka szétválasztom az anyákat és a kicsiket, hogy reggelre az anyáktól kaphassam a tejet. A bakokat mindenkitől és a többi baktól elkülönítem, különben agresszívek lesznek egymással. Mindent megteszek azért, hogy minden baknak legyen egy fix hím barátja, akivel együtt alszik éjszakára. A kecskék társas lények, és könnyen magányosak lesznek, de próbálom a csordát kezelhető méretűnek tartani, így nem tudom csak úgy összezárni őket, és hagyni, hogy egymásnak essenek. – Sóhajt egyet. – Bár őszintén szólva, néha úgy érzem, hogy a bakokat távol tartani a hölgyektől olyan, mintha teljes munkaidőben dolgoznék.

– Kanos balekok, mi?

Megforgatja a szemét. – Annyira kanos. Zeusz az elmúlt évben három kerítést is felfalt. Annyira elszánt, hogy el akarja kapni azt a nőstényt, amelyik éppen tüzel. Nem egy iskolás csoportot elborzasztott már, amikor megpróbált felszállni a hölgyekre. – Hátrabök a hüvelykujjával a válla fölött. – A kicsik fele az övé.

–  Nem kellett volna Zeusznak nevezni. Nyilvánvalóan istenkomplexust kapott. A következő kecske fiút Briannek hívják. Vagy Gregnek.

Elvigyorodik. – Kevin.

– Nigel.

–  Igen, Nigel, ez tökéletes – mondja nevetve. – A következő adag fiú baba mind Nigel lesz. Biztos vagyok benne, hogy ez pillanatok alatt megoldja a kanos problémát.

Kétséges. Lehetne az én nevem Harmadik Nigel Meténg Férfididkó, és akkor is átrágnék egy kerítést, hogy eljussak Hope-hoz. Annyira kétségbeesetten vágyom rá, hogy megérintsem, és az is tény, hogy ma este is olyan pokolian nehéz lesz elaludni, mint tegnap este volt.

De legalább ma este úgy fog lefeküdni, hogy nem fog utálni engem.

Ez egy kis győzelem, de mindenképpen egy kezdet a jó irányba.

Megáll az utolsó istálló mellett, és megnézi az állatokat. – De ezeknek a fiúknak nem kell Nigelnek lenniük. Olyan édesek, mint amilyenek, és a kis kecskék imádják őket. A kölykök mindenhová követik Chewyt. Alig tudom őket különválasztani. Valószínűleg azért, mert tudják, hogy ő vigyáz rájuk, és távol tartja a ragadozókat.

Két bolyhos alpaka szundikál összebújva a szénában a karám túlsó oldalán. – Chewpacát persze ismered. – A jobb oldali nagyobb állatra mutat, mielőtt ujját balra tolná. – Ő pedig Too-Pac, az új legjobb haverja.

– Szép. Szóval az alpakafiúk nem verekednek?

–  Ó, tudnak, de szerencsére ez a kettő nagyon jól kijön egymással. És az alpakák tényleg belehalhatnak a magányba, ezért fontos, hogy Chewpacának legyen egy barátja. Too-Pac egy kicsit fiatalabb, és természeténél fogva alárendelt, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ez segít. – Felnéz rám, egy huncut mosollyal az arcán. – Ha egyszer kialakul a belső hierarchia, az állatok szinte mindig megnyugszanak, és kijönnek egymással. Az emberek is, úgy tapasztaltam.

Viszonozom a vigyorát. – Valóban?

–  Igen. – Megfordul, hátradől a kapunak támaszkodva, miközben felemeli az állát. – Szóval azt hiszem, innentől kezdve minden rendben lesz.

–  Igen? – Egyik kezemet a feje melletti fára támasztom. – Most már megbékéltél azzal a ténnyel, hogy én vagyok az alfa alpakád?

Halkan felnevet, a vigyora az egész arcára kiterjed, és ez egy hullámot küld, ami tudatosságként átjárja az egész testemet. – Ó, kérlek. Világos, hogy én vagyok az alfa alpaka. Sokkal bolyhosabb, dúsabb bundám van. – Megsimogatja a mellkasomat a pólómon keresztül, ujjai a hűvös tavaszi éjszaka ellenére is melegek. – De semmi baj. Szeretem a béta hímeket.

Megpróbálom abbahagyni a mosolygást, és hamisan dühös arcot vágni, de az ajkaim nem hajlandók együttműködni. – Én nem vagyok a te bétád, asszony. Én egy féktelen férfiállat vagyok, aki sziklákat eszik reggelire, és szögeket köpköd ebédre.

– Mert ennek van értelme.

–  Folytasd csak. Mondd ki. Te vagy az alfa alpakám, Blake. Ez lesz a negyedik szép dolog, amit ma mondasz rólam.

Újra felnevet, ujjbegyei végig simítják a mellkasomat, majdnem az övcsatomig, mielőtt elhúzza a kezét, ötven százalékkal keményebbé téve engem ezzel az egyetlen érintéssel. Nemsokára már Dildo szexhez fogom oda adni a farkam.

Talán mégiscsak be kellett volna vinnem. Több helyet csináltam volna a nadrágomban.

–  Személy szerint – mondja –, jobban szeretem az olyan férfiakat, akiknek nem gond, ha a nője átveszi a vezetést.

A nője. Már attól, hogy ezt a szót hallom, még jobban azt akarom, hogy ő legyen a nőm. Azt akarom, hogy az enyém legyen. Az én nőm.

Az én Hope-om, és az én reményem.

Nagybetűsen és kisbetűsen.

Olyan érzéseket kelt bennem, amiket már régóta nem éreztem, és merek valami többre vágyni, mint egy munkamániás életre, amit a szakmai siker hajszolásával töltök, olyannyira, hogy alig van energiám zuhanyozni, mire befejezem a napot, nemhogy szerelmet keresni.

De ez azért van, mert nem akartam szerelmet, nem igazán.

Négy évvel ezelőtt már megtaláltam, és szívem egy makacs része nem hajlandó elengedni ezt az álmot, azt az álmot, amelynek az a vége, hogy Hope és én életünk hátralévő részében minden reggel ugyanabban az ágyban ébredünk.

Csak mert ő négy évvel ezelőtt nem állt készen, az nem jelenti azt, hogy én sem álltam készen. Remek barátok voltunk gyerekkorunkban, és elég volt egy éjszaka, amikor más megvilágításban láttam őt, hogy sokkal többet akarjak. Hogy mindent akarjak.

Szabad kezemet a feje másik oldalára viszem, a karjaim közé szorítva, miközben közelebb hajolok, a mosolyom elhalványul, ahogyan ezt suttogtam neki: – Szóval, hová vezetne engem, Miss Alfa? Ha átadnám a gyeplőmet?

A nyelve kicsúszik, hogy az ajkát benedvesítse, miközben a tekintete a számra esik, nem hagyva kétséget afelől, hogy ugyanolyan nagyon szeretné, ha megcsókolnám, mint ahogy én is szeretném megcsókolni.

–  Sehová – motyogja. – Legalábbis most nem. Csak szeretném tudni, hogy van rá lehetőségem.

–  Hazug – ellenkezem. – Szerintem pontosan tudod, hova akarsz menni. És hogy mit akarsz, mit tegyek veled, amikor odaérünk.

A mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed. – Blake – suttogja, a nevem figyelmeztetés, vallomás és könyörgés is egyben.

Közelebb húzom a homlokomat az övéhez. – Csak mondd el, mit akarsz. Mert ígérem, bármi is az, meg akarom adni neked. Sokkal jobban szeretnélek boldoggá tenni, mint, hogy gyűlölj engem.

–  Soha sem gyűlöltelek. – A lélegzete kiáramlik, végigsimít az ajkaimon, és egy kereket forgat bennem egy újabb kurblival, amíg a feszültség szinte elviselhetetlenné nem válik. – Soha sem gyűlöltelek. Sajnálom. Nem kellett volna azt mondanom, hogy igen. Mindenki közül nekem kellene jobban tudnom. De... mindegy. Én csak azt akarom...

–  Igen? – kérdezem, miután a csend hosszúra nyúlik. Meg akarom kérdezni, hogy miért kellene jobban tudnia, de az az érzésem, hogy most nem ezt kellene erőltetnem.

Majd elmondja, ha készen áll.

–  Úgy értem, nem akarom… – A feje hátrabillen, és az orra az enyémet súrolja.

Halkan nyögdécsel, ez a hang, ami visszhangzik bennem, és szinte fáj, hogy megcsókoljam, hogy a testét az enyémhez szorítsam, hogy megmutassam neki itt és most a pajta padlóján, hogy mennyire szeretnék örömet szerezni neki.

De már korábban is beleestem ebbe a csapdába.

Nem fogom erőltetni. Megvárom, amíg Hope kéri, könyörög érte. Azt akarom, hogy ő maga hozza meg ezt a döntést, hogy ő maga is tudja, mennyire akar engem, most az egyszer a mi feszült személyes történetünkben.

–  Mondja, Mrs. O'Dell – mondom, ajkaim olyan közel kerülnek az övéhez, hogy testének melege felmelegíti a bőrömet. – Tudni akarom, mit akar és mit nem akar, és mindent, ami a kettő között van.

Beszívja a levegőt, és a karom alatt átbújik. – Ezt nem tudom megtenni.

Megpördülök, hogy szembenézzek vele. – Miért nem?

– Egyszerűen nem megy – mondja, az arca rózsaszínű, és a tekintete mindenhova máshova néz, csak rám nem. – Nem akarom folyton ugyanazokat a hibákat elkövetni. Az emberek nem változnak, bármennyire is szeretnéd, hogy megváltozzanak.

– Nem értek egyet – mondom, de ő máris tovább siet.

– És nem tisztességes ezt kérni tőlük. Nem, amikor amit akarnak, az egy teljesen jó dolog. Úgy értem, megkérni Kyle-t, hogy ne gúnyolódjon rajtam, amiért kimaradtam a állatorvosi iskolából az egy dolog. Vagy megkérni a szüleimet, hogy ne használjanak engem közvetítőként. – Hátrál egy lépést, és gyorsabban rázza a fejét. – De igazságos vagy sem, senki sem változik meg soha. Azt mondják, hogy igen, aztán rögtön visszaállnak a szokásos kerékvágásba, mintha a sírás, a könyörgés és az alkudozás meg sem történt volna. Egyszerűen nem tudom megtenni. Nem próbálhatok megváltozni, tudván, hogy kudarcra vagyok ítélve, és így nincs értelme megpróbálni sem.

A szemöldököm összeráncolódik. – Nem foglak megríkatni, Hope. És soha nem kell majd könyörögnöd nekem semmiért. Soha.

A torka fel-le mozog, és a szemei csillogni kezdenek, de még mindig nem néz rám. – Már így is megríkattál. Csak soha nem hagytam, hogy tudj róla.

A szavai összetörik az átkozott szívemet. Annyira a saját fájdalmamra koncentráltam az elutasítás miatt, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam az övét. Egy kibaszott seggfej voltam, és kész vagyok beismerni. Kész vagyok bevallani, bocsánatot kérni és könyörögni egy második esélyért, ha ez kell.

De mielőtt egy szót is szólhatnék, Hope élesen kifújja a levegőt, és ujjal mutat a vállamra. – Ó, vigyázz!

Elkezdek megfordulni, de máris egy hosszú, selymes nyak tekeredik az enyém köré, finoman, de kitartóan a kapuhoz szorítva. – Szia, Chewpaca – morgom, és felnyúlok, hogy megvakarjam a fülét. – Én is örülök, hogy látlak, haver. Hogy jutottál el idáig?

–  A boksza... egy emelvényen van – mondja halkan. – Segít, hogy szárazon tartsam a szalmát nekik.

Az alpaka zümmögést ereszt ki a torkán, ami átrezeg a mellkasomon, enyhítve egy kicsit az ottani nyomorúságomat.

Mindkét kezemmel megvakargatom. – Igen, jó fiú vagy. Itt kell maradnod a mamáddal. Hiányozna neked, ugye? Ő a legjobb.

Hope lágy szemekkel néz engem, miközben megsimogatja Chewpaca orrát. – Nem én vagyok a legjobb, de igyekszem jó ember lenni. Nagyon igyekszem. – Egy szomorú mosoly jelenik meg az arcán. – És ezért nem ígérhetek neked olyat, amit nem tudok betartani. És nem is fogok. Mert te is jó ember vagy. És én tényleg azt akarom, hogy boldog légy.

Közelebb hajol, és megcsókolja Chewpaca arcát, mielőtt megsimogatná a nyakát. – Jó éjt, Chewy. – Hátralép, és csókot fúj nekem. – Jó éjt, Blake. Reggel találkozunk.

–  Reggel – visszhangzom, és átveszem Chewy simogatását, miközben nézem, ahogy elmegy. Megvárom, amíg elhagyja az istállót, mielőtt odasúgom az alpakának: – Kezdem azt érezni, hogy azt hiszi, nincs a kapcsolatunkban középút, barátom.

Chewpaca ismét hümmög, de ezúttal mélyebben a torkában.

–  Pontosan – értek egyet. – Mindig van középút, ha hajlandó vagy elég erősen keresni. És ha nem adod fel.

Az alpaka megrázza a fejét, és megdobálja a nyakán a hosszú selymet.

–  Ne aggódj, haver, nem fogom – ígérem. – Nem vagyok hajlandó feladni a mamádat. Semmi esetre sem.

Egy utolsó fülvakarással jó éjszakát kívánok Chewynak, és elindulok a ház felé, ahol Dákós Dildót a dugattyús kávéfőző mellé állítom díszhelyzetbe – remélve, hogy reggel megnevettetem vele Hope-ot –, és készülődöm az ágyba.

Egy órán át forgolódom a kanapén, de végül a kimerültség győz, és nyugtalan álomba merülök, hogy hajnali kettőkor egy csoszogó sziluett ébresszen fel, amely úgy szökdécsel a sötétben, mintha egy zombis filmből léptem volna elő.

Hope az, veszem észre, ahogy az agyam eloszlatja az alvási ködöt.

Hát persze, hogy ő az.

Ki más bolyongana a háza körül az éjszaka közepén?

De a karjai lazán lógnak az oldalán, és a feje természetellenes módon lehorgasztva van, és biztos vagyok benne, hogy ő...

–  Hope? Ébren vagy? – kérdezem halkan, a hangom halk morajlás a sötétben.

–  Mmm – hümmögi, mielőtt folytatja: – kukoricás csipszes pohárka.

Vigyorgok. – Mi volt ez?

– A bébielefántnak – mondja, a szavai elmosódottak.

–  Hát persze – mondom, és átkozom magam, amiért bedugtam a telefonomat a konyhában töltésre. Soha nem mutatnám meg senkinek rajta kívül, de egy erről készült videó az egész évemet feldobná. – És hol van most a bébielefánt?

– A takaró alatt – motyogja. – Elbújt.

– Miért bújkál?

–  Fél a csirkéktől. Hozok neki kukorica chipset egy pohárban. Hogy jobban érezze magát – sóhajt, és a feje erősen a másik oldalra billen. – De én annyira álmos vagyok.

Visszahúzom a lábamat a takaró alá, és felhajtom a paplant. – Akkor bújj be, és pihenj egy kicsit. A kanapé elég nagy kettőnknek, és biztos vagyok benne, hogy a kiselefántnak nem lesz semmi baja. A csirkék is lefeküdtek.

–  Ó, az jó. – Előrecsoszog, és leül a mellettem lévő párnára. – Nagyon fáradt vagyok. Nem tudtam elaludni. Túlságosan aggódtam.

–  Miért aggódtál, kicsim? – kérdezem, miközben a takarót jobban bedugom magunk közé. Soha nem használnám ki, de nem érzem rosszul magam, hogy itt van mellettem. Biztonságosabb, ha hozzám bújik, mintha alvás közben a sötétben a bútoroknak ütközve vándorolna a házban.

–  Blake – sóhajtja, az oldalára fordul, és közelebb bújik a mellkasomhoz. – Annyira meg akarom őt csókolni.

A szívem megdobban. – Biztos vagyok benne, hogy ő is így érez. – Tétovázom, a bűntudat harcol a szükségessel, hogy jó szót mondjak a magamról, amíg ő befogadó lelkiállapotban van. Végül hozzáteszem: – És a csókolózás is jó móka lehet. Megér egy próbát, azt hiszem. Holnap mindenképpen meg kellene csókolnod Blake-et.

–  Nem – motyogja, és a teste nehézkesen az enyémhez simul, miközben úgy tűnik, egyre mélyebb álomba merül. – Nincs csókolózás. Ne szórakozzunk. Nincs szórakozás Hope-nak. Teljesen egyedül. Csak egyedül. És biztonságban. És szomorú. A bébielefántot ölelgetve.

Átkarolom, és megcsókolom a homlokát, minden egyes perccel egy kicsit jobban beleszeretek. Ez az, ami számomra mindig is megvolt. Én szerelmes vagyok ebbe a nőbe, akinek sokkal több fájdalma volt, mint amennyire valaha is gondoltam.

De többé már nem. Nincs többé egyedül. Nincs több szomorúság.

Megmutatom neki, hogy ő is biztonságban lehet valaki karjaiban.

Az enyémben.

 

TIZENKETTŐ

 

 

Hope

 

 

Fordította: SkyBright

 

 

Finom illatra ébredek.

Olyan mintha egy ragacsos zsemle lennék extra cukormázzal.

Vagy egy forró karamellás fagylaltkehely, extra karamella szósszal.

Olyannak érzem magam, mintha egy kétórás masszázson lennék, amit szauna és pezsgőfürdő követ, majd a tengerparti függőágyban szundikálással fejezném be.

Csont nélküli, könnyű vagyok a gyönyörtől, tökéletesen melegben, tökéletesen kényelmesen és tökéletesen átölelt.

Fogva tartanak...

A szemöldököm összeráncolódik, de csukva tartom a szemem, ahogy egyre jobban belesodródom az ébrenlétbe, és egy testet észlelek magam mellett.

Igen, ez valóban egy nagy, erős kar, amely a bordáim köré tekeredik, és ismerősen a melleim közé simul. Valakinek az álmos lehelete, amely felkavarja a hajamat a fejem tetején, és valakinek a hosszú, sovány, izmos alakja, amely a hátamhoz simul nagykanál-pózban. És egészen biztosan valakinek a gerincem tövéhez nyomott reggeli merevedését érzem.

Annak ellenére, hogy annyi év választja el az első és a legutóbbi élményemet ettől a bizonyos kolbászos napfelkeltétől, bárhol felismerném, még akkor is, ha Blake történetesen nem az egyetlen férfi, aki jelenleg a házamban alszik. Az ő farkának van személyisége és olyan... khm... körmérete, ami páratlan a korábbi tapasztalataim szerint.

Még jobban összeszorítom a szemeimet, és néma átkot szórok.

Átkozott alvajárás, átkozott gyenge önfenntartási érzékem, és átkozott Blake, amiért hagyta, hogy bemásszak hozzá, amikor gondolom, elég egyértelmű volt, hogy nem tudatosan működöm.

A fenébe vele, amiért olyan átkozottul jól érzi magát.

Hogy olyan átkozottul tökéletesen átölel.

És azért, hogy ilyen átkozottul mesésen szendereg.

Teljes mértékben szándékomban áll elmondani neki az alvás törvényeit – és felállítani néhány nagyon határozott alapszabályt arra vonatkozóan, hogyan kezeljen egy alvajáró incidenst, ha még egyszer előfordulna –, de előbb meg kell menekülnöm úgy, hogy a méltóságom a lehető legnagyobb mértékben megmaradjon.

Lopakodva mozgok, mint egy nindzsa, az ujjaimat, amennyire csak tudom, a csuklója köré fonom, és a karja holt súlyát éppen elég magasra emelem, hogy legyen helyem átcsúszni alatta. Centiméterről centiméterre kínkeservesen előre billegek, de még mindig néhány centire vagyok a kanapé szélétől, amikor egy rekedtes hang azt mormolja: – Ilyen hamar elmész?

Káromkodom az orrom alatt, és elengedem a karját, mintha olvadt lávából lenne. Kezét a csípőmre mozdítja, és a takarón keresztül olyan ismerősen szorítja, hogy az kellemes érzés.

Sajnos ugyanilyen szar érzés azon tűnődni, hogy mi a fenét mondtam neki tegnap este, miközben alvajáró voltam.

Utálom, hogy így nem vagyok ura a helyzetnek. Főleg, ha ezzel valaki másnak vagyok kiszolgáltatva.

– Semmi sem történt – mondja. – Csak felajánlottam neked egy biztonságos helyet, ahol lefeküdhetsz, a takaró köztünk van. Aggódtam, hogy még kárt teszel magadban, ha hagyom, hogy egyedül indulj el.

Ingerültségem elpárolog kedves szándékú szavainak melegétől, de még mindig megalázottan érzem magam, és ez így is marad, amíg meg nem tudom. – Mennyire voltam rossz? Mondtam valamit, amiért bocsánatot kell kérnem?

– Nem, egyáltalán nem – mondja, és újra megszorítja a csípőmet. – Igazából nem mondtál sokat. Csak azt, hogy nagyon álmos voltál. – Egy másodpercig habozik, mielőtt nevetve hozzáteszi: – És valami olyasmit, hogy kukorica csipszet akarsz szerezni egy kiselefántnak egy cumisüvegben.

– Ó, istenem – fújtatok. Mégis, sokkal rosszabb is lehetett volna. A vállam fölött rápillantok. – Elnézést kérek érte. Figyelmeztetnem kellett volna az alvajárásra. Reméltem, hogy nem lesz probléma.

– Nem nagy ügy. Csak egy kicsit aggódtam. Előfordult már, hogy a házon kívül kötöttél ki, amikor ezt csináltad?

– Néhányszor – vallom be, és ezzel kiérdemlek egy rosszalló morgást. – De már régóta nem. Azóta nem, mióta plusz zárakat tettem az ajtóra. Úgy tűnik, az alvajáró énem túl lusta ahhoz, hogy egy-kettőnél többet kibírjon, mielőtt feladná. És nem teszem meg mindig. Csak akkor, ha nagyon fáradt vagyok, vagy... stresszes.

– Bocsánat ezért – mondja halkan.

– Nem a te hibád. Hanem Kyle, a nyomozó és a többi. És lehetett volna rosszabb is. Egyszer felébredtem, és rövidre zártam a ceruzahegyezőt és egy tartalék tévét, amit az irodámban tartottam – sóhajtottam. – Ha már a többi szóba került, talán kéne vinnem Deannek egy csésze kávét.

– Egyáltalán nem kéne vinned Deannek egy csésze kávét.

– Tegnap este hűvös volt – érvelek. – Biztos vagyok benne, hogy örülne valami forró italnak.

– És az esélyt, hogy információkat szondázzanak ki belőled, amíg álmos vagy, és nem vagy résen. – Megveregeti a fenekemet. – Túlságosan bizakodó vagy.

– És te meg a seggemet simogatod.

– Szép a segged – mondja. – És pont ott van...

– Azt mondod, hogy álljak fel, ha nem akarom, hogy megsimogassák a seggem?

– Azt mondom, hogy maradj itt – mondja, és újra átkarolja a derekamat. – És feküdj vissza hozzám aludni. Még alig van hat óra.

– A kecskéket általában fél nyolcra szoktam megfejni, és legkésőbb nyolcra már a legelőn vannak. – De az áruló testem máris ellazul mellette.

Egyszerűen olyan jó érzés. Annyira jó.

De ő nem neked való, és te sem neki, és ha maradsz az ölelésben, akkor biztosan rossz benyomást keltesz benne. Úgyhogy kelj fel, gyenguska. Vesztes. Béta alpaka. Villa vagy a kanál szendvicsben. Lustább vagy, mint George Cooney, aki a kanapén várakozik, hogy Cassie átadja neki a popcorn tálat, amikor az már szó szerint öt centire van a mohó kis mancsától.

Végül a fejemben lévő zsörtölődő hang túl sok lesz, és sóhajtva lendítem le a lábaimat a padlóra. – Tényleg el kellene mennem az istállóba. Elfelejtettem, hogy ma meg kell etetnem néhány kicsikét a cumisüvegből, hogy készen álljanak arra, hogy velem jöjjenek a kecske jógára a térre.

– Kecske jóga? – Blake felvonja a szemöldökét, és az ajkai féloldalasan felfelé görbülnek, felhívva a figyelmemet a szexi reggeli borostájára.

A fenébe is, jól áll neki egy kis borosta.

És egy szűk, fehér trikó, amely átölelte izmos bicepszét.

És egy szexi ágyban fekvő fej.

Leveszem róla a tekintetemet, miközben végigsimítok a saját őrült hajamon, ami biztos, hogy sokkal kevésbé néz ki ízlésesen kócosnak. – Igen. Kecske jóga. A babák átmásznak mindenkin, miközben a pózokat csinálják. Star, az új jógatanár azt mondja, ez mostanában nagy divat. Ma huszonöten jelentkeztek a bemutató órára. Ha minden jól megy, akkor valószínűleg tavasszal és nyáron hetente egyszer fogjuk csinálni.

– Segítsek megetetni és felkészíteni őket? – Felül, de a takarót továbbra is a dereka köré gyűrve tartja, ami arra enged következtetni, hogy valami bizonyosan még nem nyugodott meg. Ami arra késztet, hogy arra gondoljak, milyen tökéletes az a bizonyos valami, és hogy még soha nem élveztem el olyan erősen és olyan gyakran, mint az első nászéjszakánkon, amit mindketten letagadtuk, hogy valaha is megtörtént, hogy érvényteleníthessük a házasságunkat.

De megtörtént.

És az elmúlt négy évet azzal töltöttem, hogy újra lejátszottam annak az éjszakának a pillanatait a fejemben, amikor egyedül vagyok a sötétben. Még akkor is, ha tudom, hogy nem kellene.

De senki mással nem jutok el oda. Még az a néhány alkalom is, amikor lefeküdtem más férfiakkal, néha azon kaptam magam, hogy a gondolataim elkalandoznak...

Szégyentelen ribanc – szólal meg a belső hang, de a hangja most halkabb, olyan halk, hogy könnyű lenne figyelmen kívül hagyni.

Ami azt jelenti, hogy ideje elszakadni Blake-től. Amilyen gyorsan csak lehet.

– Kösz, de megoldom – mondom, és a hálószoba felé veszem az irányt. – Hozzászoktam, hogy mindent egyedül csinálok.

– Ez nem jelenti azt, hogy kettőnek nem lenne könnyebb – kiált utánam. – Talán még szórakoztatóbb is.

Ó, abszolút szórakoztatóbb lenne. De annak, “amire” gondolok, semmi köze a kecskék fejéséhez vagy az állatok etetéséhez.

Bárcsak ne lett volna már olyan régen, hogy együtt voltam valakivel. Bárcsak Blake érintése ne lobbantott volna lángra. Bárcsak ötször nagyobb lenne ez a ház, hogy némi távolságot tudnék tartani közöttünk, és nem kellene minden nap a csípőmet összeütnöm vele, valahányszor a pici konyhámban közlekedünk. Mert még ez is elég ahhoz, hogy a térdeim elgyengüljenek, és az akaraterőm kezdje elveszíteni a szakadék szélén való kapaszkodást.

– Tejszínt kérsz bele, ugye? – Blake a hűtőszekrény mellett áll, amikor besuhanok a konyhába, miután felöltöztem jóga nadrágba és egy top-dzseki kombóba, ami a hűvös reggelből átvezet a meleg tavaszi délutánba.

Blake egy barna Carhartt munkás nadrágot visel, ami komolyan megtetszik nekem, és ugyanazt a fehér alsónadrágot, ami később a fantáziám főszereplője lesz. A kávé mogyorós illata tölti be a levegőt, és úgy néz ki, mintha mellette egy fóliába csomagolt reggeli szendvics lenne a mobilom mellett, ami a dugattyús kávéfőző mellett van, ami a...

– Aaah!

Rápillant Dákós Dildóra, és elvigyorodik. – Ó, bocsánat. Elfelejtettem, hogy ott van. Akarod, hogy arrébb tegyem?

– Nem – nevetni kezdek, eszembe jut a tegnap esti bingó. – Nekem tetszik. Ő... boldog.

Blake horkantva felnevet. – Nyilvánvalóan. Biztos tetszik neki az új otthona.

– Vagy azt hiszi, hogy ő is kap reggelit.

– Éjfél előtt soha ne etesd a dildót. Ez egy szabály.

Felemeli a tejszínt.

Bólintok, és ő egy jó adagot tölt az utazó bögrébe, miközben én kuncogok a nyolcvanas évekbeli nyálas filmes utalásra.

– Köszönöm. – Megkocogtatom a meleg, fóliába csomagolt finomságot a pulton. – Nekem?

– Igen, tojás és sajt egy pirított bagelben. Jó lesz?

– Kedves tőled. Köszönöm szépen.

– Szívesen – mondja vigyorogva. – Tartozom neked a fasírtos estéért. Gondoltam, később vacsorát is főzhetek. Ha nem bánod, valami húsos grillétel vagy vegetáriánus tészta lenne. Nagyjából ennyi a kulináris repertoárom.

– Ez egy tökéletes repertoár. Majd a jógából hazafelé jövet veszek valamit a hentes boltból.

– Édes. – Odatartja az utazó bögrét. – Négy vagy öt körül jövök vissza. Még el kell hoznom néhány dolgot a lakásomból, aztán dolgozom egy kicsit a szőlőben.

– Oké. – Elveszem a bögrét, és furcsán elszakadva érzem magam.

– Ez csak vacsora, Hope – mondja Blake, jobban olvasva bennem, mint én magamban. – Nincs miért stresszelni. Nincs okunk arra, hogy ne legyünk jók egymáshoz, nem igaz?

Ó, én jó akarok lenni hozzá, jobban akarom, mint bármi mást azóta, amióta az eszemet tudom, de sajnos a libidóm elképzelése a "jóról" és arról, hogy mi a legjobb Blake-nek, közel sem egyezik.

Még csak nem is ugyanabban a könyvben vannak.

Ezért mosolyt erőltetek magamra, és azt mondom: – Persze, hogy nem. A barátoknak jónak kell lenniük egymáshoz. És örülök, hogy igazi barátokká válunk újra. Valóban. Minden barátra szükségem van.

Kacsint. – Gondolod, hogy még egyszer bele tudod préselni a mondatodba a „barátok” szót?

Nevetek az orrom alatt. – Viszlát, barátom – mondom, és az ajtó felé indulok.

– Itt leszek – válaszolja.

Mintha számíthatnék rá.

Kezdem azt hinni, hogy ez a valóság. Hogy tényleg számíthatok rá. Talán többre is, mint egy álférjre.

És hát nem ijesztő ez a gondolat?

 

TIZENHÁROM

 

 

Blake

 

 

Fordította: Mandy

 

 

Csak addig időzöm bent, míg megiszom a kávémat, és a mosogatóba teszem azt a kevés tányérunkat. Ha nálam lennék, addig halogatnám, míg már muszáj lenne elmosogatnom, de nem akarok Hope-nak rendetlenséget hagyni.

Nem, mert minden mást is olyan rendben tart.

Segíteni szeretnék, nem akadályozni.

Dean még mindig figyel minket – most komolyan, ez a faszi sosem alszik?

Nem, mintha per pillanat bánnám, mert ez ürügyet ad rá, hogy megkeressem Hope-ot, mielőtt megyek.

Fél tucat kutya rohangál a legelőn néhány hihetetlenül plüssös kinézetű bárány között, akiket láthatóan egyáltalán nem izgat ez az aktivitás. Egy macska helyezkedett el az egyik kerítésoszlopon, a hátsó fertályát nyalogatja, Chewpaca és Too-Pac mindketten a következő bekerített legelőn legelésznek, őrt állva egy tucat hancúrozó bébi kecske felett.

Hope még mindig az istállóban van, befejezi a fejést.

– Hé, csini tökmag – szólok neki.

Az alkarját használja, hogy elsimítsa a haját az arcából és felnevet, és ez olyan érzés, ami felér egy győzelemmel.

– Szóval a csini tökmag is rajta van az feleségnek való listán? – kérdezem.

Még szélesebben vigyorog.

– Naa. De a becenevekkel általában már kezdek megbarátkozni, majom buci. Elfelejtettél valamit?

– Csak búcsúzóul megcsókolni a feleségemet – mosolygok rá, és halkabb hangom hozzáteszem. – Arra az esetre, ha valaki figyel, természetesen.

Egy pillanatra elkerekedik a szeme, aztán a mamakecskének ad egy gyors simogatást.

Bűntudatot érzek, mikor eszembe jut, hogy pont itt veszekedtem vele, a kecskefejő állomás felett, közel egy éve.

– De szerencsés vagyok – mondja, de a szavai inkább izgatottak, mint szarkasztikusak, én pedig adok egy pacsit magamnak, hogy itt most végre a helyes dolgot cselekszem.

Rámosolygok.

– És akkor nem kell olyan sokat aggódnod amiatt, hogy órákon keresztül engem nézz – ígérem, ahogy találkozunk a fejőállomás és az istállóajtó között félúton.

– Téged nézni nem igazán nagy fáradság – vallja be suttogva.

– Ne kíméld az egómat. Tudom, hogy inkább a Dákós Dildót néznéd.

Mosolyog, és nem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg, még ha az életem múlna is rajta.

Habár az technikailag a kameráknak szól, a nyomozó és az alpaka kedvéért, azért élvezem minden pillanatát, hogy a szám foglyul ejti az övét.

Ahogy az ujjait a hajamba csavarja.

A szűk nadrágja alatti idomai érzését.

A kávé ízét az ajkain.

Leheletének csiklandozását a bőrömön.

Egy férfi egy ilyen csókba bele tudna fulladni.

Boldogan.

– Húha – motyogja a számba.

– Nem rossz, mi?

– Tűrhető – vihog fel, miközben én is kuncogok.

Fontolgatom, hogy belemegyek egy újabba, de ő megböki a mellkasomat. Bár amikor beszél, még mindig olyan bódultnak tűnik, amilyennek én is érzem magam.

– Menj. Tűnj innen, és végezd el a munkádat.

Vagy egyikünk sem fogja elvégezni a munkáját, teszem hozzá némán.

Fel akarom dobni őt a vállamra, és visszacipelni a házába, hogy ne legyen más dolgom ma, csak ő, de mindkettőnknek vannak kötelezettségei, és ami még fontosabb, nem akarom siettetni a dolgot.

Ő megéri, hogy várjak rá.

És száz százalékban akarom őt, kétségek nélkül, hogy teljesen készen álljon, mielőtt szeretkezem vele.

És a tény, hogy hajlandó elengedni, azt sugallja, hogy még nem tartunk ott.

Bármilyen kiábrándító is.

– Hiányozni fogsz, kisbogárka – szólok, ahogy kilépek az istállóból.

– Nekem jobban fogsz, mézes mogyi – szól vissza, és elnevetem magam.

Tíz perccel később, ahogy belépek az ajtón a kis kabinomba Jace birtokának a végén, még mindig Hope jár az eszemben. Az agyam fele az istállóban maradt a feleségemmel. Ez az egyetlen mentségem, hogy miért tart teljes harminc másodpercig rájönnöm, hogy nem vagyok egyedül.

De a három férfi, akik szétszóródtak a kis nappalimban, isszák a kávémat, és elfoglalják az összes helyet a használtan vett kanapémon és a kedvenc fotelemen, furcsán csendben vannak.

Mintha csak lesben várnának, hogy kiabáljanak…

– Meglepetés – dörmögi egy mély hang a kanapé felől, megemelve a bögréjét felém.

– Te kis szaros – mondom, és a mosoly elönti az arcomat.

Figyelmen kívül hagyom Ryan-t és Jace-t – ők ketten mindig feltűnnek nálam –, és odalépek a kisöcsémhez.

Katonás tüsi haja rövidebb, és a nyaka még annál is vastagabb, mint mikor a városban voltunk az esküvőn, de jól néz ki. Boldog és egészséges, és gyakorlatilag szétfeszíti a tengerész pólójának a varrásait.

– Vigyázz a kávéval, seggfej – mondja Clint vigyorogva, miközben kikerül.

Jace mögöttem van, és Clintre veti magát egy rá nem jellemző boldog “Kicsi a rakás” felkiáltással, és hamarosan mind a négyen a padlón birkózunk, mintha újra gyerekek lennénk.

– Nem is mondtad, hogy visszajössz, te szarházi – mondom, és barackot nyomok az egyetlen öcsém fejére, akivel valaha is esélyem volt szívózni. Legalábbis néhány évig, míg a család babája úgy kigyúrta magát, mint egy szakadt Bulldog a gimnázium első évében.

– Elrontotta volna a meglepetést, te idióta – motyogja, és arrébb gurul, majd hirtelen mindhárman beszorulunk Clint alá, én a kicsavart karommal, Ryan a lépe miatt nyüszít, Jace pedig pedig azt sikítja, hogy vigyázzon a golyóira, mert ő és Olivia biztosan szeretnének több gyereket is.

– Puhányok – mondja Clint vigyorogva.

Elenged mindannyiunkat, otthagy szuszogva, mosolyogva és nevetve, amíg feltápászkodunk. Férfiasan megölelem, mert bassza meg, hiányzik, amikor elmegy.

Pokoli büszke vagyok rá, hogy a hazánkat szolgálja, de azt kívánom, bárcsak ne Japánban kéne ezt tennie.

– Hazajöttél – motyogom. Leragadtam annál, hogy itt van, személyesen. Ez olyan, mint azok a hazatérős videók a Facebookon, kivéve, hogy ez marhára jobb.

– Az utolsó esélyem, hogy tényleg itt legyek az egyik legénybúcsúdon, és ne a világ másik végéből kapcsolódjak be.

Rácsap a hátamra, ami fáj, mert a tesó nincs tisztában a saját erejével. Én sem vagyok puhány, de nem vagyok tengerészgyalogos.

– Szóval ne gyere azzal az én már házas vagyok szarsággal. Attól még legénybúcsú lesz.

– Hozom a piát – szól Jace.

– Na végre. Én a parti trükköket hozom – Clint megfogja az asztalom szélét, és egy kézzel felemeli a feje felé. Tekintve, hogy az asztal nyom pár száz kilót, igen, ez egy parti trükk.

– Én hozom a sztriptíztáncosnőket – ajánlja Ryan.

Minden ránézünk.

Vigyorog, aztán kitör belőlünk a nevetés.

– Oké, jól van, George-ot hozom – helyesbít. – Az én kuka pandámnak sem volt még legénybúcsúja.

– George-nak mindennap magánlegénybúcsúja van – mondja Jace. – És nem akarjátok tudni, hogy min kaptam őt rajta valamelyik este Enyveskezűvel a bárpultom mögött. El kellett takarnom a baba szemeit.

– Szégyentelen mosómedve – mondja Clint vigyorogva. – Hol van az öreg fiú? Hoztam neki nasikat Japánból.

Ryan visszaszerzi a kávéját.

– Valószínűleg a téren. Még mindig abban reménykedik, hogy Maud és Gerald elfelejtik, hogy lesben áll, és kidobják a régi süteményeket.

– Ha már a reményt említed, beszéljünk Hope-ról – mondja vigyorogva Clint, és a szemöldökét húzogatja.

– Milyen a házas élet, öregfiú?

Mosolyogva hátradőlök a fotelemben.

Hope-pal a karjaimban ébredni?

Az tökéletes volt.

Megvonom a vállam.

– Nem panaszkodhatok.

– Naná, hogy nem – mondja Jace. – Egyetlen friss házas férfi sem panaszkodhat.

– Hát, nem ez az igazság.

Szóval technikailag valószínűleg panaszt nyújthatnék be.

De nem fogok. Csak mert Hope még mindig ijedős, nem jelenti azt, hogy az Igazi Románc Művelet nem lesz sikeres.

Én türelmes ember vagyok.

Győzedelmeskedni fogok a feleségem felett.

– Én nagyon is helyeslek mindenféle rosszalkodást – jelenti ki Ryan. – Friss házas, régi-friss házas és elő-friss házas. Bármi jó, amibe nem avatkozik bele egy mosómedve.

Clint a szemeit forgatja.

– Térjünk vissza a legénybúcsúra, mielőtt belementek a részletekbe. Szóval akkor. Én. Ti hárman idióták. George. Ki jön még?

– Ha George jön, akkor Chewpacának is kéne – mondom nekik.

Mindnyájan Jace-re nézünk.

– Semmi esetre sem. Nem fogom Hercegnőt és Királynőt egy legénybúcsúra hozni. Az túl durva lenne nekik. Ők picik.

– Egyetértek – szól Clint. – Semmi sündisznó. Még beleesnek egy sörös korsóba.

– Pókerest Anyáék házában – jelenti ki Jace. – Mi négyen újra együtt, Apa, a mosómedvém, Blake új alpakája. Tökéletes lesz.

– Ó, ember, Cassie imádja a pókerestet – mondja Ryan. – Kellene egy lánybúcsút csinálni a lányoknak is. Tudjátok, hogy Anya alaposan megdorgálna minket, ha nem lenne meghívva.

Jace bólint.

– Benne vagyok. Akkor Liv és a baba is jöhetnek.

– Szóval akkor csalhatsz, és vele olvastatod a kártyákat? – kérdem, és megbököm a bordáit.

Rácsap a karomra.

– Nem kell csalnom ahhoz, hogy elnyerjem még a gatyádat is.

– Hé, hé, hagyjátok abba! Minden nyertesek vagyunk, csak mert újra együtt vagyunk – mutat rá Ryan.

– Hányok – mondja Jace, de vigyorog, amikor hozzáteszi: – Akkora egy balfácán vagy.

– Teljesen balfácán, de baszki, hiányoztatok nekem, seggfejek.

Clint húz össze minket újra egy csoportos ölelésre.

– Pókerest legénybúcsú. Holnap este. És mondjátok le az összes terveteket, fiúk, mert csak négy napig vagyok itt.

– A fenébe – motyogom.

Jace telefonja pittyeg, és habár cukkolhatnánk, hogy ennyire ragaszkodik hozzá, hogy mindig új bébiképeket vár, ha fél óránál tovább van távol Oliviától, ehelyett minden előrehajolunk, hogy megnézzük, mert Clover imádnivaló.

Olivia írt neki ugyan, de ez nem babafotó.

Az üzenetre – Gondok vannak a kecske jógán. Star most üzent nekem. Blake-kel vagy? Szerintem Hope-nak segítségre van szüksége. Sürgősen. – Talpra ugrok, és kirepülök az ajtón.