23.-24.-25. Fejezet

 

HUSZONHÁROM

 

 

Hope

 

 

Fordította: Tony

 

 

Kétségbeesetten próbálom nem rágni a körmöm. Nagyon szeretném megint Blake kezét fogni – ez segített nyugodt maradni Kyle házához menet is –, de ehelyett egy kifulladt és részeg patkány elválaszt minket.

Mint kiderült, ha hátul utazik, rosszul lesz, amire Cara lakása felé félúton jöttünk rá, amikor folyamatosan csapkodta a hátsó ablakot, és teljesen elzöldült.

– Ne böködj – sziszegi Kyle.

– Kölcsönkenyér visszajár, haver. – Megint megbököm a lábát, mert útban van. – Ne terpeszkedj el! Csak azért, mert nő vagyok, attól még az én lábamnak is kell hely. Különösen, hogy ez az egész a te hibád.

– Ez nem történt volna meg, ha nem mentél volna hozzá egy seggfejhez, aki megpróbál harcolni velem azért az állatért – vág vissza.

Aztán felnyög, mert feltételezem, Blake eltalálta a könyökével.

– Az az állat többet ér, mint csak a spermája, és megérdemli a boldog életet – válaszolom. – Te mondtad el a feleségednek, hogy mennyit ér.

– Nem gondoltam volna, hogy ellop egy lovat.

– Alpaka. És te voltál az, aki felbérelt egy alkalmatlan magánnyomozót, hogy kémkedjen utánam és a férjem után.

Kyle röfög. – Meglátta, hogy külön alszatok, mi?

– Milyen messze van Cara háza? – szól közbe Blake.

– Két saroknyira. Látod azt a tölgyfát, ami úgy néz ki, mintha egy nagy pénisz nőne ki a törzséből? Fordulj arra.

Elmosolyodok. – Igen, már látom, miért vagy csalódás, ha Cara minden nap ezt látja.

– Folytasd. Nevess csak! Igazad van. Idióta vagyok. – A kezébe temeti az arcát, és ha nem aggódnék annyira, hogy visszakapjuk Chewyt mielőtt valami baja lesz, lehet, hogy rosszul érezném magam az unokatesóm miatt.

Van egy olyan érzésem, hogy valójában kedvelte Carát, már amennyire a St.Claire vérvonal sznobabbik fele képes valakit kedvelni.

– Ott – mondja egy kimerült sóhajjal. – Az a kis ház a nagy telken.

Elakad a lélegzetem.

Egy ici-pici rózsaszín ház az, ami úgy néz ki, mintha kiemelték volna egy Candy Land társasjátékból, és letették Happy Cat közepén.

És komolyan ici-pici.

– Miután a háza felrobbant egy gázrobbanásban, az egyik ilyen házbemutatós műsorban beszélt arról, hogy pici háza lesz – mondja lemondóan. – Fiókok vannak az ágya alatt, amik tényleg jól működnek, és nem jönnek le a sínről, és nem állnak furcsán. Az asztal pedig fel van hajtva a falra. – Szipog egyet. – Azt használja íróasztalnak is.

Blake és én összenézünk fölötte.

Nem hiszem el, hogy tényleg sajnálom az unokatestvéremet.

De később meghívom egy sörre.

Miután megmentettük az alpakámat.

Kiugrok a kocsimból, Blake és Kyle a sarkamban. De még félúton sem járok a félhektáros telken a három méter széles építmény felé, amikor kinyílik az ajtó, és Cara kilép.

– Most kidobnék valami drámai dolgot, de minimalista vagyok, és nincs semmim, amit kidobhatnék – mondja. – Legközelebb, ne mondd egy lánynak, hogy a farkad nagyobb, mint a házad, főleg, ha a házad akkora, mint a tiéd. Azt hittem, törődsz a Földdel, ehelyett annyi helyet foglalsz el, mint egy egész focicsapat, bármennyi is legyen az. Biztos vagyok benne, hogy sok.

– Az alpakát keressük – magyarázom, nem akarok belekeveredni egy párkapcsolati drámába.

Cara pislog egyet. – Akkor nem nálad kellene lennetek?

– Nem te vitted el? – kérdezi Blake.

Felhorkan. – Persze, hogy nem. Soha nem szakítanék ki egy teremtményt az otthonából. Tudom, milyen szörnyű érzés. Hidd el. És nincs szabad hálószobám. A halamat is el kellett adnom, amikor beköltöztem.

– A halad nem a robbanásban pusztult el? – kérdezem, kicsit feldobva a hírektől.

Megrázza a fejét. – Nem, utána kaptam. Amikor a szüleimmel laktam. – A tekintete Kyle-ra vándorol, összehúzza a szemét. – És, többé nem szeretkezem úgy, mint egy zsiráf. Valaki tönkretette az élményt. Örökre.

– Próbálkozhatok jobban – mondja Kyle.

– Te egy elkényeztetett kisgyerek vagy, aki nem jön rá, hogy a farok a máz a süteményen. Az egyetlen dolog, ami javíthatna a sütiden, az még hét-tíz év őszinte személyes fejlődés. – A szemét forgatva keresztbe teszi a karját. – Soha többé nem megyek feleségül egy férfihoz anélkül, hogy megnézném előtte a zoknisfiókját. Most tűnj el! Kombuchába kell fojtanom a bánatomat, és nem akarok hozzá közönséget.

– Előtte még ellenőrizhetem, hogy tényleg nincs nálad az alpaka? – kérdezi Blake. – Gyorsan körülnézhetek? Aztán hagyunk gyászolni.

A ház felé int. – Ó, kérlek. Parancsoljatok! Terjesszétek el a bizalmatlanságotokat az egész személyes teremben. Ha már itt tartunk, nem akarsz armadillókat is tönkretenni nekem?

– Leprát terjesztenek – mondom, és utálok rossz híreket közölni, de…

– Hope – morogja Blake az orra alatt.

– De egyébként tényleg aranyosak – teszem hozzá gyorsan. – Imádom a páncéljukat.

Gyorsan körülnézünk a ház körül, ellenőrizzük, hogy Chewpaca nem napozik a hátsó udvaron, és nem pihen Cara ágyában.

Igazából, nem is láttam az ágyát. Lehet, hogy a mennyezetről lóg?

Ezek a pici házak tényleg nem semmik.

– Talán az alpakád elment egy nagyobb csordát keresni? – javasolja Cara, amikor visszatérünk. – Nem szeretnek ők inkább öt vagy hat társsal haverkodni, meg ilyesmi?

– Nem, ő nem menne el magától. – Megborsózok, amikor eszembe jut, mit találtam, amikor reggel ki akartam engedni Chewyt. – Valaki lefűrészelte a lakatot, és keréknyomok vezettek az istállótól, Too-Pac pedig nagyon ideges volt. – Megrázom a fejem. – De ha nem ti ketten vittétek el… akkor ki?

– Honnan tudjam? – vonja meg a vállát. – Én törvényszéki statisztikus vagyok. Ha magánnyomozó kell, béreld fel azt a barmot, akit Kyle szokott. Rajtakapott titeket, hogy külön alszatok, nem?

– Olcsó is volt – mondja Kyle. – Valószínűleg megengedheted magadnak.

– Nagyszerű. – Blake megragadja a gallérját, és elkezdi az autó felé rángatni. – Akkor fel tudod hívni, és kifizetni, mert ez az egész a te hibád.

– Miért lenne az én hibám? – kiált fel Kyle.

– Mert rossz okokból akartad Chewpacát – mondom. – Ha azért akartad volna, mert szereted, és törődsz vele, hogy hosszú, szép élete legyen, akkor kitalálhattunk volna valamit. Ehelyett felbéreltél egy magánnyomozót, hogy mindent még rosszabbá tegyen, mint amilyenné a nagyi végrendelete tette.

– Sok sikert a láma megtalálásához – szól utánunk Cara.

– Alpaka. – Blake és én egyszerre szólunk vissza.

Cara felnevet. – Tudom. Csak vicceltem. Jesszusom… úgy viselkedtek, mintha meghalt volna valaki. Biztos vagyok benne, hogy bárki is vitte el a kissrácot, vigyázni fog rá, oké? Valószínűleg csak szeretni akart valakit.

Ezt válaszra sem méltatom. Cara tudja, hogy Chewy sokat ér. Ennek a szeretethez semmi köze. Ez mohóság volt. Egyszerű és világos.

Blake betuszkolja Kyle-t a kocsiba, miközben megszorítja a kezem. – Meg fogjuk találni – ígéri.

De hogyan?

Kyle-nál nincs. Cara jó célpont volt, de nála sincs.

Vagy valamelyikük hazudik.

Vagy valaki más is akarja Chewpacát.

A szemem megint megtelik könnyel.

Belefáradtam a sírásba.

De Chewpaca eltűnt, és nem tudjuk miért és hogyan.

Nem tudom, hogy rémült-e vagy jól érzi magát, egyedül van-e, vagy eladták-e az alpakka feketepiacon. Nem tudom, ki vitte el.

Vagy hogyan.

– A kutyák ugattak volna. Hacsak nem olyasvalaki volt, akit ismertek – mondom, miközben Blake az egyik karjával átölel, a másikkal pedig Kyle-nak a kocsi felé mutat. – Miért nem ugattak a kutyák? Nem hagytam el a házat egész éjszaka és reggel sem. Maud hozta át a fahéjas csigákat. Hallottam volna, ha ugatnak a kutyák.

– Meg fogjuk találni – mondja megint Blake.

– De mi van, ha nem?

– Hope. Nézz rám! – Felpislogok rá, próbálok kitartani, de a félelem annyira szorítja a mellkasomat, hogy alig kapok levegőt.

– Meg fogjuk találni Chewpacát. Mind. Együtt – biztosít. – Te és én? Egy család vagyunk. Ez azt jelenti, hogy az összes O’Dell, és egész Happy Cat mögötted áll. Bízz bennem! Oké?

– Oké. – Odahajolok, és erősen magamhoz ölelem.

Nem tudom, mit tettem, hogy kiérdemeltem ezt a férfit, de annyira, annyira hálás vagyok, hogy itt van.

 

HUSZONNÉGY

 

 

Blake

 

 

Fordította: Tony

 

 

Rohadtul fogalmam sincs, hogyan fogom megtalálni Chewpacát.

De ígéretet tettem a feleségemnek, és átkozott legyek, ha nem teljesítem.

Sajnos, miután kitettem Kyle-t a házánál, hogy tovább itassa az egereket, megérkezve a menhelyhez, azt látjuk, hogy nemcsak a családtagjaim gyülekeznek ott.

Clint szemébe nézek, aki az O’Dell csapatot a tornácra terelte, elkülönítve a farmház árnyékában álldogáló öltönyös triótól. Kapok egy grimaszt és vállrádítást az öcsémtől, aztán az öltönyösök ki is szúrnak.

– Végre! Hope, a színlelésnek vége. – Egy idősebb nő, aki olyan, mint Hope jéghideg, felcicomázott, harminc évvel idősebb változata, masírozik oda hozzánk világosszürke kosztümben, lapossarkú cipője sarkában két férfival. A magasabb, merev arcú, bajuszos férfira mutat – á, ő az ítélkező bajuszából ítélve Hope apja lesz –, aztán az alacsonyabb, vörös arcú Mikulás utánzatra. – Hope, ő az ügyvédünk, Mr. Tweedleton. Ő fogja elkészíteni az érvénytelenítési dokumentumokat.

– Bájos – mondja Tweedleton gödröcske-villantó vigyorral.

– Anya, korán hazaértetek. – Hope szeme elkerekedik, ahogy az anyjáról a huncut ügyvédre néz. – T-tessék? Nem. Chewpaca eltűnt, és meg kell…

– Érvényteleníteni kell – ismétli az anyja eltúlzott türelemmel, amitől ökölbe szorul a kezem. Mi a fene? – Ez egy olyan eljárás, amely során a házasságot érvénytelenné nyilvánítják, ha…

– Tudom, mit jelent – szakítja félbe Hope. – De nincs szükség rá. Már az üzenetben is mondtam a múltkor, hogy Blake és én...

– Csalást akartok elkövetni – vág közbe a merev arcú apja, a hangja olyan karcos, mint a kemény cipőtalp alatt az üveg. – Hogy hasznot húzzatok a nagyanyád végrendeletéből.

– Álljunk meg egy pillanatra… - kezdem, de Hope félbeszakít.

– Ez nem igaz. A házasságunk legális. Kérdezd meg Maplethorpe bírót. Vagy nézd meg a bejegyzést a bíróságon, minden szabályos.

– A házassági csalás nagyon komoly vád, fiatal hölgy. – Az apja úgy folyatja, mintha Hope egy szót sem szólt volna, vastag szemöldöke rosszalló V alakot formáz a hideg kék szemei fölött. – És ez börtönbüntetést vonhat maga után.

– Ez csak akkor igaz, ha fizetsz valakinek, hogy az állampolgárságért házasodjon veled – mondja Hope feszes mosollyal. Megint elkezdek beszélni, de egy Megoldom pillantással elhallgattat. – Én pedig olyat soha nem tennék. Nyilvánvalóan. Már amerikai állampolgár vagyok.

– De a férfi, akinek hajlandó lettél volna ötezer dollárt fizetni, hogy vegyen feleségül, nem volt az – állítja az anyja, a szavaitól Hope összehúzza magát.

– Tudtok róla? – suttogja Hope, én pedig megrándulok.

Nem tetszik a gondolat, hogy máshogy megy férjhez.

– Tudunk róla – bizonygatja az anyja. – Frederick Boucher kanadai, és nagyon készségesen átadta az emailjeidet a magánnyomozónknak. Képzelem, hogy ugyanilyen készségesen átadja a hatóságoknak is. Ez szégyent hoz a családunkra. Mindannak tetejébe, amit eddig tettél. Vagy inkább, amit nem tettél.

– Nem tudtam, hogy kanadai – mondja Hope, Tweeledum felé pillantva. – Atlantai címe volt. És én akartam neki fizetni, nem pedig fordítva. És beszélhetünk erről később, kérlek? Chewpaca eltűnt, és meg kell…

– Szerezhetsz másik lámát – mondja az anyja a szemét forgatva.

– Nem, Anya – mondja Hope –, és ő nem…

– Attól tartok, nem számít, mit tudott, vagy nem tudott Mr. Boucherről – vág közbe az ügyvéd derűsen. Túl derűsen, én pedig elgondolkodok, hogy lehet, hogy részeg. Megesküdnék, hogy whiskey szagot érzek, de az attól is lehet, hogy Kyle bűze beleégett az orromba. – Mostanában keményen fellépnek a házassági csalások ellen. Hatalmas pénzbírságokat, sőt börtönbüntetést is kiszabnak azokra, akikkel igazán példát akarnak statuálni.

– De én nem mentem hozzá Frederickhez. – Hope zavarodottan ráncolja a homlokát, mintha ő is nehezen tudná összeegyeztetni Tweedle derűs hangnemét és a vészjósló híreket. Felém nyúl, én pedig megfogom a kezét, és megszorítom. – Blake-hez mentem hozzá, és nem fizettem neki egy fillért sem.

– Ez az igazság – állítom, de az arcomra fagy a mosoly, amikor Mr. és Mrs. St. Claire továbbra is Hope-ra összpontosít, és úgy viselkedik, mintha meg sem szólaltam volna. Összeszorított állkapoccsal inkább az ügyvédnek címzem a kijelentésemet. – Feleségül vettem Hope-ot, mert szeretem őt, és vele akarom leélni az életemet. Ez minden. Most pedig, ha megbocsátanak. Egy krízishelyzettel kell foglalkoznunk.

– Egyesek azt mondanák, hogy a nemrégiben megszerzett italforgalmazási engedély egyfajta fizetség lehet – mondja Tweedle még mindig abszurdan vidám sajnálkozó grimasszal. – És ez is krízishelyzet, azt mondanám. A tény, hogy Hope ilyen rövid idővel a házasságkötés után megszerezte önnek, elég gyanús. Elég gyanús ahhoz, hogy csalásnak tűnjön.

– Még ha ez igaz is lenne – teszem hozzá gyorsan –, de nem az, itt születtem Happy Catben. A házasságunknak semmi hatása nincs az állampolgárságomra, és az övére sem.

– Igaz, de vannak más tényezők is, amiket meg kell vizsgálni. – Tweedle biccent a fejével, és újabb whiskey felhő száll felém.

Határozottan ivott. Elgondolkodok, mire jutnak Happy Cat férfijai, ha már reggeli időre részegek, de ha nekem kellene Hope szüleinek dolgoznom, valószínűleg én is a whiskey után nyúlnék. Szerencsétlen páros, mindkettőjükből olyan intenzíven árad az ítélkezés és a düh, hogy érzem, ahogy a vállamba tolakszik, a gyomromban vicsorog, és olyan kellemetlen érzéssel viszket a bőröm, hogy ha nem Hope lenne mellettem, már rég kiszálltam volna.

De nem fogom magára hagyni ezekkel a komor, helytelenítő emberekkel. Sajnálatos módon az egész gyermekkorát Mogorva és Mogorvább kegyelmére bízva töltötte, és nem érdemelt több fájdalmat és szenvedést.

– Később – mondom. – Most Chewpaca az elsődleges prioritásunk.

– Jelentős vagyonok forognak kockán – folytatja az ügyvéd. – Ez elég lehet ahhoz, hogy a hatóságokat is bevonják. És azzal, hogy a megvesztegetési kísérletének megerősítése a hátsó zsebében van, ha az unokatestvére úgy döntene, hogy polgári pert indít ön ellen, szinte elkerülhetetlenül nyerne.

– Az, hogy egy férfinak fizetni próbáltam, hogy vegyen feleségül, még nem jelenti azt, hogy Blake-nek is fizettem. – Hope a szüleihez fordul. – És soha senki nem tudott volna Frederickről, ha bíztatok volna bennem. És Blake-nek igaza van. Meg kell találnunk egy eltűnt alpakát. Minden más várhat.

Hope anyja olyan hangot ad ki, ami lehet nevetés vagy köhögés is. Bármi is az, kellemetlen. – Bízzak abban, hogy felelős döntés hoztál életed párjával kapcsolatban, akihez egy reggel hirtelen hozzámentél? Kérlek, hiszen alig ismeritek egymást.

– Ez nem igaz – tiltakozik Hope. – Jobban ismer engem, mint ti valaha fogtok.

Mindkét St. Claire felhorkan válaszul, rajtam pedig elhatalmasodik a felháborodás.

Hogy bánhatnak így vele?

– Ismerem és szeretem őt – mondom, a vállára teszem a kezem, és az oldalamhoz húzom. – Ha az italforgalmazási engedély a gond, akkor visszaadom. Ő sokkal fontosabb számomra, mint megnyitni a kóstolót.

Hope felém kapja a fejét, és tátva marad a szája. – Nem, Blake, ez az álmod, nem hagyhatom…

– Te vagy az álmom. – Édes arcába bámulok, és azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt, és megmenthetném azt a kislányt ezektől a szörnyű emberektől, akik felnevelték. De nem vehetem el a fájdalmát. Csak annyit tehetek, hogy mostantól szeretetteljes otthona legyen. – Semmi sem számít úgy, mint te.

A szemei megtelnek könnyel és elnyílik a szája, de mielőtt megszólalhatna, az apja közbevág.

– Egyértelmű, hogy az örökségedre fáj a foga – mosolyog gúnyosan, bennem pedig egyre nagyobb a késztetés, hogy pofán vágjam. De lehet, hogy Dákós Dildóval kéne megütnöm, mert az nagyobb sértés, mint egy egyszerű ütés. – Nem légy bolond – folytatja. – Az ilyen férfiak mindig okot keresnek, hogy ne dolgozzanak becsületesen, és te egyenesen belesétáltál a csapdájába.

Az ütési kényszer még jobban megnő, de kényszerítem a kezem, hogy nyugodtan lógjon.

Nem fogom megütni a feleségem apját, nem számít mennyire megérdemli. Ennél jobban neveltek, és ha csak halvány esély is van, hogy jól kijöjjünk egymással, mindent megteszek, hogy így legyen.

Hope kedvéért, nem az apjáéért.

– Most akkor mi van, Apa? – Hope humortalanul felnevet. – Egy bűnöző vagyok, és annyira szánalmas és szerethetetlen, hogy úgy kell férjet vennem magamnak? Vagy egy bolond, aki beleesett egy aranyásó csapdájába? Mondd meg gyorsan, mert meg kell keresnem az eltűnt alpakámat.

– Kérlek, Hope, nem légy ilyen drámai – mondja az anyja egy megvető horkantással. – Hibát követtél el, és azért vagyunk itt, hogy helyrehozzuk, mielőtt még rosszabb lesz. Hagyjuk ennyiben.

– Nem hagyom ennyiben – mondja Hope, a hangja tele van érzelemmel. – És nem hagyom el Blake-et, kivéve, ha ő kéri. Azt akarom, hogy működjön ez a házasság, még ha halálra is vagyok rémülve, hogy nem vagyok elég jó neki.

Szorosabban ölelem magamhoz. El akarom neki mondani, hogy messze túl jó nekem. És el is fogom, de nem a szülei előtt. Nem fognak többet látni a magánéletünkből. Bebizonyították, hogy nem érdemlik meg.

Az anyja összehúzza a szemét. – Akkor ennyi. De ne gyere hozzánk segítségért, amikor egy jogi csata közepében találod magad, amit nem engedhetsz meg magadnak.

– Vagy elveszíted a fele örökségedet egy férfi miatt, aki a pénzedért vett el – teszi hozzá az apja. – Mert kérni fogja a felét, hogy beleegyezzen a válásba, lányom. Ebben teljesen biztos lehetsz.

– Tényleg? – kérdezte Hope, a szavaiban harag lángja lobbant. – Mert amikor négy évvel ezelőtt először érvénytelenítettük a házasságot, egy fillért sem kért.

Felszisszenek – sokkol, hogy hangosan kimondja –, de amikor felnéz rám, bólintok.

A pokolba is, igen, mondjuk ki az igazságot. Végre! Elegem van a titkolózásból, és a tettetésből, hogy nem akarok vele lenni régebb óta, mint az elmúlt pár nap.

– Négy évvel ezelőtt Vegasban összeházasodtunk – folytatja Hope, a nagypofájú szülei pedig most az egyszer befogják a szájukat. – De érvényteleníttettük, mert fiatalok voltunk, és… - Abbahagyja, nagy levegőt vesz, mielőtt folytatja. – Nem. Ez nem igaz. Azért érvényteleníttettük, mert megijedtem a házasságtól. De Blake-től soha nem féltem. Egyetlen napig sem. Ő boldoggá tesz. – Elcsuklik a hangja, de folytatja. – Szépnek és különlegesnek érzem magam mellette. Mintha olyan valaki lennék, akiért érdemes harcolni, és azt akarom, hogy ő is így érezzen.

Mielőtt biztosíthatnám, hogy én is ugyanígy érzek, és még sokkal többet, Clint lekiabál a verandáról: – Ehhez képest ő egy rohadt szemétláda, Hope, de megőrül érted. Már évek óta tudjuk.

– És miattatok vagyunk itt, fiúk! – szól Cassie.

– Nem számít, mekkora szarban vagy – teszi hozzá Jace.

– Ez csak egy kis bukkanó a jövőben várható csodálatos élet felé vezető úton – mondja Olivia, aztán panaszosabb hangon hozzáteszi –, és soha nem késő változtatni, hogy jobb legyen. A szeretet mindig ott van, csak arra vár, hogy igent mondj.

A szavait egyértelműen a St. Claire-eknek címezi, de kedves nézete lepattan a haragjuk páncéljáról, és a földre pottyan.

– Nekem pedig elegem van az értelmetlen beszélgetésből, amikor meg kell mentenünk egy állatot – teszi hozzá Clint. Felölti a tengerészgyalogos arcát. – Vagy segítsenek a keresésben, vagy tűnjenek el az ingatlanról.

A St. Claire-ek szeme elkerekedik.

– Igaza van – mondja Hope gyengéden. – Azt hiszem, ideje mennetek.

– Egyetértek – szólalok meg mellette, ahol nagyon-nagyon sokáig akarok maradni, nem számít, hogy a szülei, vagy bárki más mit mond.

Megegyezésnek tűnő ciripelés hallatszik a kerítés túloldaláról, ahol Too-Pac legelészik, és olyan elhagyatottan néz ki a pajtása nélkül, amilyennek még nem láttam állatot. Egy pillanattal később George Cooney pottyan a fűre a mi oldalunkon, és ismerős sapkában átrohan a parkolón. Amikor meglátja Hope szüleit, ismét mosómedve-beszélgetésben tör ki.

Az anyja rám néz. Aztán Hope-ra. Aztán a kukapandára, aki a hátára huppan, és egy ezüstösen csillogó valamivel megvakarja az alfelét, a szeme pedig kihívóan csillog. A nő undorodva fújtat, a kezével olyan „tűntessétek el” mozdulatot tesz, aztán a ház mellett parkoló Acura felé trappol, nyomában az ügyvéddel és Hope apjával.

Még csak el sem köszöntek.

Egy búcsúpuszit sem dobtak a válluk fölött.

Ők csak… végeztek a lányukkal.

Csak így egyszerűen.

És kibaszott jó megszabadulni tőlük, mert közel sem érdemlik meg őt.

– Nem tudom, hogy fog ez elsülni a bíróságon – mondja Tweedle halkan. – De szerintem ti kedves pár vagytok. – Titokzatosan átpillant a vállán, aztán intenzív, vigyortalan arckifejezéssel visszafordul hozzám. – Szeresd őt, fiam! És soha nem engedd el! Nem lesz könnyű megtartani, ha érted, mire gondolok.

– Igen – mondom biccentve. – És nem fogom elengedni – ígérem, miközben belenézek a könnyes szemébe, a mellkasom pedig összeszorul. – Ne sírj, bébi! Minden rendben lesz!

– Igen. Ó, hát persze, hogy az lesz – mondja Tweedle, aztán megáll, és egy csettintésre a szeme tágra nyílik. – Ó, és Hope! Próbáltam hívni az unokatestvérét, hogy figyelmeztessem a magánnyomozóra, akit felbérelt, de nem vette fel a telefont. Az a férfi megpróbálta megzsarolni a szüleit.

Hope kihúzza magát, nekem pedig hideg rettegés fut végig az ereimen. – Kicsoda? Dean? – kérdezi.

George odaballag, és leül a lábam mellett, most a hónalját vakarja azzal a kerek ezüst valamivel, én pedig arra gondolok, hogy Ryannek meg kéne néznie, nem bolhás-e a bajkeverő.

– Igen, kétségtelenül, egy Dean Finister nevű férfi felajánlotta, hogy szabotálja a házasságát, egy jelentős díjért cserébe – mondja gyorsan Tweedle. – Amikor a szülei elutasították, ragaszkodva ahhoz, hogy van saját magánnyomozójuk, aki foglalkozik az üggyel, a dolgok rosszra fordultak. Fenyegetések röpködtek, és kifelé menet letarolta Oliver nagybácsikája márványszobrát. – Hátranéz a válla felett oda, ahol a St. Claire-ek éppen beszállnak a kocsiba, és beindítják a motort. – Mennem kell, különben itthagynak, de hívjanak, ha bármire szükség van. A legjobbakat kívánom!

– Köszönöm! – Hope dermedten int, ahogy Tweedle elsiet. Eközben George most a cipőmnél vakarózik az fémkörrel, vékony csíkokat hagyva a bőrön. Lehajolok, kiveszem a kezéből, és a homlokom ráncolom.

Egy névjegykártyatartó.

Az elejére gravírozva Dean Finister neve.

És tele van névjegykártyákkal, az övével, és másokéval, akikkel valószínűleg az útjai során találkozott.

Hope kísérteties tekintettel néz fel rám. – Arra gondolsz, amire én?

Előhúzok egy névjegykártyát, amelynek alján egy elegánsnak tűnő farm képe van rajzolva – egy alpakákkal foglalkozó fickó névjegykártyája. – Hogy egy kétségbeesetten pénzéhes ember, aki idegeneket fenyeget, úgy döntött, hogy egy alpaka ellopása könnyebb módja a pénzszerzésnek?

Hope megnézi a kártyát, a szeme újra csillogni kezd. – A francba, igen. Hát persze! Dean a másik olyan ember, aki tudja, hogy Chewy mennyit ér. Nem hiszem el, hogy nem gondoltam rá előbb. Olyan hülyének érzem magam.

– Ne érezd magad hülyének – mondom. – Én sem gondoltam rá. Kezdetektől olyan jól játszott.

– Hogy félrevezessen minket. – Beleharap a hüvelykujjába. – Most mit csinálunk?

– Rajta vagyunk, Hope – mondja Cassie, letrappolva a verandáról. – Már posztoltam egy felhívást az InstaChaten. Valakinek van róla fényképe?

– Szeretem, amikor ilyen szavakat használsz, hogy felhívás – mondja Ryan.

Clint közéjük lép. – Ez ő? – kérdezi, feltartva a telefonját. – Ruthie May küldött egy képet a bingóról.

– Ő az! – válaszolja Cassie. – Dobd át, és kiteszek egy Légy résen feljegyzést.

Amíg ők riasztják a várost, Hope felém fordul. – Dühös vagy rám?

Megrázom a fejem. – Nem, persze, hogy nem. Miért lennék dühös rád?

Legörbül a szája. – Mert kikotyogtam a dolgot az első házasságunkról mindenki előtt.

Elmosolyodok. – Nem érdekel. És nyilvánvalóan őket sem. – A verandán levő családom felé bólintok. Úgy tesznek, mintha nem hallgatóznának, miközben dolgoznak, de biztos vagyok benne, hogy minden szóra figyelnek. – Igaz, srácok?

Kórusban kiáltják, hogy „nem”, „dehogy” és „viccelsz?”, de Hope megkönnyebbült mosolya csak egy pillanatig tart, aztán lehervad.

– És amiatt a sok szörnyű dolog miatt sem vagy mérges, amit a szörnyű szüleim mondtak?

– Nem fogok hazudni, meg akartam ütni az apádat, de az nem a te hibád. – Megszorítom a karját. – Csak azt sajnálom, hogy nem úgy bánnak veled, ahogy megérdemelnéd. Mert te vagy a legjobb, és ha ezt ők nem látják, akkor olyan hülyék, mint egy doboz dildó.

Nevet, és közben könnyek csorognak az arcán. – Kösz. Szeretlek. Annyira szeretlek.

Elszorul a torkom, az öröm, hogy végre hallom ezt a szót, úgy dagad bennem, hogy alig bírom ki. – Én is. Jobban, mint amennyire George szereti a sütit.

– Elveszel újra, ha ennek az egésznek vége?

– Még szép, hogy elveszlek, bébi – ígérem. – Ahányszor csak engeded. Most pedig keressük meg a koszorúsfiúmat.

– Chewy nagyszerű koszorúsfiú lesz – mondja, nem hagyva ki egy ütemet. – De szükségem lesz rám, hogy az oltárhoz kísérjen, tekintve az apám helyzetét.

– Hallatlan – szólal meg egy mély hang a verandáról. Mind odafordulunk, és ott áll az apám a korlátnál, ködös tekintettel, és hozzáteszi: – Én kísérlek az oltárhoz, kedvesem. Megtiszteltetés lenne, üdvözölni a családban.

– Az örök családodban – teszi hozzá az anyám határozottan, mire Hope könnyekben tör ki.

De ezek örömkönnyek. Tudom, mert ugyanaz történik velem is. Egy kibaszott roncs vagyok, de semmi baj. Nekem van a legjobb családom a világon, és ha valaki meg tud találni egy eltűnt alpakkát csupán egy névjegykártya segítségével, ezek a mélyen-szerető, nem-szarozó emberek azok.

Hope felhívja a seriff irodáját, és négy percen belül Cassie-nek kapása van. – Valaki posztolta az InstaChatre, hogy láttak a városból kifelé Atlanta felé az autópályán egy régi Ford kombit, aminek egy fehér alpakafej lóg ki az ablakán!

– Hurrá! – kiáltja Clint.

– Hívom a seriffet – mondja Ryan.

– A kutyák! – kiált fel hirtelen Hope. – Ki kell engednem futni a kutyákat. A kecskéket pedig meg kell etetni és fejni, és…

– Intézzük – mondja Olivia, Jace pedig bólint. – Menj, szerezd vissza a kedvenc alpakádat.

Beszállunk Hope kocsijába, Clint és Ryan bepattan Ryan autójába mögöttünk, és indulunk is, hogy hazahozzuk Chewyt. Mert a kék földönkívüli halhatatlan szavaival élve abból a filmből, amit gyerekkoromban imádtam, a család azt jelenti, hogy senkit sem hagyunk hátra.

 

HUSZONÖT

 

 

Blake

 

 

Fordította: Elorie

 

 

A Sheriff azt mondja, várjunk türelemmel, amíg a helyettesektől nem érkezik valami hír.

Mi természetesen ezt figyelmen kívül hagyjuk, és keresőcsapatokat szervezünk.

Felejtsd el, hogy a sheriff helyetteseire várjunk.

Egy alpaka vár ránk, hogy megmentsük.

Hope és én robogunk az autópályán, én vezetek, ő pedig beleveti magát az InstaChatbe friss alpaka észlelések után kutatva, közben Ryan és Clint pedig nem sokkal lemaradva követnek minket.

– Pedig azt hittem, ő a jófiúk közül való – fortyog, miközben századjára is frissíti a képernyőt. Komolyan várom a jeleit, mikor fog villámokat szórni és kisütni, de egyelőre semmi sem sistereg a Dean iránt érzett haragján túl.

– A fűben jógázó embereknek nem lenne szabad állatokat lopniuk. Tudnia kellene, mennyire rossz karma!

Átnyúlok, és megfogom a kezét.

– Nem fogja megúszni.

Az ajkába harap, és bólint.

– Nem, nem fogja. – Az ölébe ejti a mobilját, és mindkét kezével megmarkolja az enyémet. – És Blake… komolyan gondoltam, amit a szüleimnek mondtam. Szeretlek. Nagyon régóta szeretlek, és sajnálom, hogy ilyen dilis voltam, és nem mondtam.

– Ó, bébi, én tudom ám. Kimutatod. Még akkor is, ha nem akarod. – finoman megszorítottam az ujjait – És amúgy is dilisen szeretlek! Soha ne változz meg!

Elmosolyodik.

– Ha akarnék, se tudnék, szóval ez megoldva. – Pittyen a mobilja, erre elengedi a kezemet, hogy felvegye. Friss infó jött, amitől elkezd ugrálni az ülésben.

– Fordulj jobbra! – mondja, miközben a következő lehajtóra mutat. – Lizzie a Kennedy családi napköziből látta őket pár perce a folyó felé haladni. Azt írja, Chewpaca elég mérgesnek tűnt, de nem próbált kimászni az ablakon.

Keményen jobbra rántom a kormányt a kijárathoz, ami rövidesen egy poros kis vidéki úttá válik, egyenesen a folyóparti kikötőhöz.

– Blake? – Hope úgy markol a combomba, mintha az élete múlna rajta.

– Igen?

– Köszönöm neked. Hogy itt vagy, és… tudod minden másért is.

Majd belepusztulok, hogy úgy érzi, meg kell nekem köszönnie, hogy normális emberként viselkedek, és hogy nem kapta meg azt a szeretetet és támogatást, amire minden gyereknek szüksége van, hogy felnőjön. De ez nekem a világot jelenti, hogy kicsit megnyílt és hagyja, hogy belelássak a gondolataiba. És a szívébe…

– Érted bármit – mondom. – Bármit.

Közelebb hajol, és egy gyors csókot nyom az arcomra, ami a lelkem legmélyéig melenget, aztán hirtelen már hívja is Ryant a legfrissebb hírekkel.

– Oké, jól hangzik – mondja, miután leadja a friss híreket. Felém bólint, mintha előre mutatna. – Ti menjetek az északi rámpához, mi rövidesen a délihez érünk. Hamarosan jelentkezem.

A gázra lépek, keresztülszáguldunk a kikötő első bejáratán útban a második felé, ami még közel egy mérföldnyire van. Amióta a hadsereg műszaki alakulatai már csak előjegyzés alapján nyitják a Chattahoochee zsilipjeit, ez a kikötő közel sem olyan nyüzsgő, mint a nagy folyami bárkák fénykorában. Persze most is számtalan kisebb hajó van, aminek nincs szüksége a zsilipekre, hogy árut és utasokat szállítson fel és le a folyón, és a farmereknek, akik jobban szeretik vízen szállítani a terményt és a jószágot.

Reméljük, nem épp egy ilyen hajóra pakolják fel a lopott alpakát… Már majdnem a déli bejáratnál vagyunk, amikor Hope telefonja megint pittyeg.

– Olivia az – mondja – Dean steaket dobhatott a kutyáknak, hogy ne ugassanak. Karajcsont maradványokat talált a kennelben. Micsoda rohadék!

– Nem örülsz, hogy steaket kapnak a kutyák?

– Dehogynem, de csak én adhatok nekik, hogy engem szeressenek a legjobban! Ó! Blake! Nézd!

A fák irányába mutat, amik mögül előbukkan a folyópart és a hatalmas elhagyatott dokkok.

Egy magányos vontatóhajó dörmög a legközelebbi stégnél, és ott is van… Dean vonszolja a láthatóan ellenkező Chewyt fel a hajóra, hogy aztán a korláthoz kötözze.

Az utolsó saroknál befarolunk, majd jobbra felpattanunk a járda szélére, aztán rátaposok a fékre, és kinyújtom a kezem, hogy óvjam Hope-ot, amíg teljesen meg nem állunk, noha be van kötve.

Aztán hirtelen mindketten kirobbanunk a fülkéből.

– Dean Finister! Add át az alpakámat! – üvölti Hope.

Chewy visít, valami olyan hangon, amiben keveredik a rettegés az izgalommal, hogy hallhatja az ő anyucija hangját. Dean megpördül, és a korlátba kapaszkodik, ami nyöszörög a súlya alatt. Isten se tudja, honnan kaparta elő ezt a hajót, de legalább 200 évesnek tűnik, pattogzó kék és szürke festéssel, törött ablakkal a kormánynál, és fekete füstöt ereget a kéményén. Chewpaca tovább jajgat, és közben próbál szabadulni, de a nyöszörgő korlát kitart. Egyelőre.

– Állj! – ordítom, miközben rohanok a stégre Hope-pal a nyomomban.

– Maradjatok ott, vagy belököm a vízbe! – emeli meg mindkét kezét Dean. – Sajnálom, hogy ezt kellett tennem, rendes emberek vagytok! Semmi személyes, csak készpénzre van szükségem.

– De hiszen zsaru voltál! – zokogja Hope.

– A zsaruknak is vannak játékadósságaik, szívem! Én pedig szeretném megérni a következő szülinapomat! – Lerúgja a pallót a hajóról, ami távolodni kezd a stégtől, mielőtt odaérhetnénk.

– Bíztunk benned! – zokogja Hope. – Blake!

– Nem fog meglépni! – biztosítom. – Elég közel vannak. Meg tudom csinálni.

Keményen sprintelek a stég utolsó méterein, elszökkenek, keresztülsuhanok a nyílt víz fölött, hogy egy szívdobbanásnyival később a hajó fedélzetére gördüljek. A hajópadló jellegzetes nyöszörgő hangot ad ki, az egyik léc pedig ketté is törik a térdem alatt, ahogy megpróbálok talpra állni.

Picsába.

Mennyi idős lehet ez a szar?

Dean felé indulok, de pár lépés után megfagyok. Harcikiáltás hasít a levegőbe mögöttem. Egy pillanattal később Hope landol mellettem, majd négykézlábra esik.

– Jól vagy?

– Remekül – biztosít, közben a karomba kapaszkodik, ahogy felsegítem. Összeszűkülnek a szemei, ahogy Deanre néz, aki eloldozza Chewyt, és rángatni kezdi az ellenkező irányba.

– Csak lökd azt az állatot a vízbe, és repülsz utána.

– Mi lenne, ha csak kölcsönkérném pár hónapra? – alkudozik Dean, miközben megfeszíti a vezetőszárat.

– Lesz elfoglaltságod jó pár hónapig!

– Megijeszted, fejezd be! – kéri Hope, ahogy közeledünk az idősebb férfihoz és a pánikoló állathoz, ami különös madárszerű csicsergő hangokat hallat.

– Vége van, Dean. – morgom. – Add át az alpakát, és vigyél minket a partra, és a hatóságok elnézőek lesznek.

Fogalmam sincs, ez igaz-e, de az igazság másodlagos Hope és Chewy biztonságos partrajutásához képest, mielőtt ez a halálteknő szétesik a vízen.

– Le a hajómról! – Dean beszuszakolja Chewyt a kormányhoz. – Magánterületre hatoltatok be! – Ezután becsapja az ajtót maga mögött. Hope csípőre teszi a kezét, és a betört ablakon keresztül üvölt Deannel.

– Te pedig az én magánterületemről loptad el a barátomat, seggfej! El sem hiszem, hogy megsajnáltalak! Majdnem még egy kávét is vittem neked!

Megragadom a kormánytér kilincsét, de ahogy megrántom, a kezemben is marad. Szentségelek, de egy eltört kilincs nem fogja utamat állni.

– Nyisd ki! – dörömbölök az ajtón, ami rázkódik a laza tokjában. – Utolsó esély, mielőtt bemegyek és megfojtalak a puszta kezemmel!

Dean megereszt egy a-a-a hangot, és figyelmeztet. – Vigyázz a modorodra, fiam! – Én pedig baromi könnyen áttöröm a bakancsommal az ajtót.

Nem acélból kéne az ilyeneknek készülnie?

Megint megrúgom az ajtót, ezúttal magasabban, mire az kitárul, felfedve a kormánytér talán még a hajó többi részénél is rosszabb állapotát. Teljesen elrohadt padló és őrületes számú nyúlláb a kormányra aggatva. A tény, hogy valaki úgy gondolta, hogy ez a babona használatra alkalmassá teszi a hajót, még inkább arra sarkall, hogy minden emberi és állati szerettemet a leghamarabb levigyem róla. Chewpaca kidülledt szemekkel hörög, és a fejével húzza a vezetőszárat, de Dean szorosan tartja a foglyát. A tér távolabbi sarkába hátrál újabb fájdalmas nyögést váltva ki Chewyból, ahogy nekilöki egy régi rozsdás iratszekrénynek, ami épphogy oda volt rögzítve a falhoz.

– Ereszd el! – kiabálja Hope. – Ha baja esik, én esküszöm…

Közben elektromos töltés szagát érzem, mint amikor villámlik, és egyből feláll a szőr a karjaimon, a következő másodpercben a vezérlőpultban valami pukkan és sistereg.

Ösztönösen nyúlok Hope felé, de amikor az ujjaim a könyökéhez érnek, szikrát látok közöttünk, mint egy gyapjútakaró alatt egy téli éjszakán. Nem fáj, de nem is esik jól, ezért inkább elhúzom a kezem.

– Chewy nem egy látványosság. – fortyog. – Ő egy édes, ártatlan állat, aki megérdemli a szeretetet, a biztonságot, és hogy megóvjam a fájdalomtól, amennyire csak tudom. Ígéretet tettem neki, hogy megvédem, amikor hozzám került a farmra, és szándékomban áll be is tartani.

Még egy pukkanás, és füst kezd szállni a rádióból.

Dean szemei kimerednek.

– Add át a vezetőszárat – követeli Hope. – Most!

Még több szikra és pár pillanattal később füst jelenik meg a sérült padlóból a helyiség másik oldalán.

– Én hallgatnék rá, Dean! – figyelmeztetem. – Nem játszani jött veled. Kicsit sem!

– Egyáltalán nem – erősíti meg Hope, halk, fátyolos hangon, amitől azonnal meg akarom csókolni. Baszki, állati szexi, amikor olyasmiért küzd, amit szeret.

Chewy megpróbálja megkerülni Deant, de ő az alpaka nyaka köré fonja a karjait, és szorosan fogja, ahogy Hope-ra bámul.

– Én sem játszom, kislány. Néhány nagyon rosszarcú fickó van a nyomomban, és az én életem többet ér, mint valami buta állaté.

– Nem buta! – mondja, miközben ökölbe szorítja a kezeit maga mellett. – És nem te döntöd el, melyik élet számít, és melyik nem!

– És te sem döntöd el, hogy…

– Add őt át! – kiabálja a lány.

– Szállj le a hajómról, te bolond kur…– Dean szavai bent rekednek egy jajdulástól, ahogy Hope remegő ujjal megböki.

– Engedd. El. Az. Alpakámat! – hörgi.

Dean hátrálna, de nincs hova, beveri a fejét az iratszekrény sarkába.

– Au.

Vér csordul ki a fejéből, miközben a vezérlőpult apró robbanások közepette fanyar szaggal tölti meg a helyiséget, én pedig rájövök, nem volt jó ötlet szabadjára engedni Hope-ot. Legalábbis nem akkor, amikor egy csónakban a vízen vagyunk.

– Hope, mennünk kell! – megyek el mellette, miközben sokat sejtető szemkontaktust létesítek Deannel, ahogy dörmögöm:

– Add át ember, rendben? Mielőtt mind hullámsírba merülünk a Chattahoochee fenekén.

Egy pillanatnyi gondolkodás után, lassan elengedi Chewyt, aki odaszalad Hope-hoz, arcon nyalja, és elégedetten hümmög, ahogy Hope átkarolja a nyakát.

– Ó, édesem – búgja az állat bundájába. – Úgy hiányoztál. Minden rendben lesz. Megígérem!

– Nincs idő a nyalakodásra, srácok! – szólal meg egy ismerős hang az ajtóból. Hirtelen a csuromvizes Clint jelenik meg mellettem.

– Fogd Hope-ot és a lámát, és ugrás! Most!

– Ő nem egy láma! – mondja Hope felháborodottan immáron századjára.

Clint vigyorog, ahogy még több szikrát vet a vezérlőpult.

– Tudom, csak tesztelni akartam egy elméletet. Most pedig indulás! Ez a halálcsapda el van zárva a civilek és nem bűnözők elől. De még a szuperhős féleségek elől is.

– N-nem vagyok szuperhős – mondja Hope.

Clint és én látványosan szoba sarkai felől érkező füst felé nézünk.

– Az csak baleset volt! – mondja szégyenlősen – Többnyire…

– És én többnyire készen állok eltűnni innen.

Átkarolom őt, Clint pedig szorosan követi a látványosan összehúzódó Deant, aki magába zárkózik, és igyekszik takarni a vérfoltos fejét. Nem tudom, mit tervez vele a testvérem. Nem is érdekel. Nekem csak le kell juttatnom Hope-ot és Chewpacát a hajóról.

Sajnos, ahogy kipréseljük magunkat a kormánytól a mellettünk hümmögő Chewpacával, teljesen világossá válik, hogy túl messze vagyunk a parttól ahhoz, hogy kiugorhassunk a partra, és gyorsan sodor minket az ár.

– Tud úszni? – kérdezem a víz kavargó felszínét nézve, és nem tetszenek a kilátásaink.

– Gondolom igen, tudnia kéne, de nincs más út?

A folyó nem széles, de attól még folyó, és könnyen bajba kerülhetünk, Chewy és mi is. Persze várhattunk volna, amíg közelebb sodródunk a parthoz, de a kormánytól érkező szagok mögöttünk nem voltak túl bíztatóak.

Ahogy a füst sem.

– Van esetleg mentőcsónak? – néz körbe Hope a hajó szélén, átkutatva a dobozokat Chewpacával a nyomában, aki nyilvánvalóan nem akarja szem elől téveszteni a megmentőjét.

Megpillantok egy kötelet, de nem vagyok az a cowboy típus, aki meg tudja lasszózni a fát, és kihúzni mindenkit a partra.

Ami azt jelenti, ki kéne kormányoznunk a hajót.

Elindulok a kormány felé, de mielőtt beléphetnék, Clint bukkan elő egy füstgomolyból.

– A hajó lángol – mondja. – Rossz vezetékelés. Le kell lépnünk. Azonnal.

Megragadja Deant, aki halálraváltnak tűnik, mint aki retteg az isteni büntetéstől, az ördögtől, és persze Marlene nénikémtől, ami persze csak akkor vicces, ha ismered Marlene-t. Édes, tüneményes nő egészen addig, amíg nem szidod az olajban sült okráját, utána nézheted, ahogy elszabadul a pokol.

Ryan és Jace még mindig nem meri meglátogatni őt egyedül.

– Egyetértek – mondom. – De előbb közelebb kéne jutnunk a parthoz. Nem vagyok biztos benne, hogy Chewy hogy fog viselkedni a vízben. Tudod kormányozni ezt az izét?

Átpasszolja Deant.

– Persze, hogy tudom. Figyelj erre a bűnözőre.

Hope zihál, ahogy Clint visszaindul a kormányhoz.

– Ne! Clint, gyere vissza! – megszorítja a karomat. – El fogja veszíteni az eszméletét a belélegzett füsttől!

– Nem fogja – biztosítom. – Egy tengerészgyalogos nem ájuldozik, ez biológiai képtelenség.

– Ez nevetséges! Azonnal ki kell őt hoznunk onnan, és ugranunk! – mondja. – Ha a hajó felrobban, nem számít, mennyire szeretlek, és hogy megmentettük Chewpacát, mind meghalunk!

– Ebben van valami. – mondja Dean.

– Kussolsz! – zárom rövidre. – Rendben leszünk.

– Nem, ha meghalunk – dünnyögi Dean.

Chewpaca hátrahajtja a füleit, és leköpi Deant.

– Jó fiú! – mondja Hope – És most lássuk…. – A hajó hirtelen irányt vált. Behajlítom a térdeimet, és szélesebb terpeszbe állok, hogy talpon maradjak, közben pedig figyelem Hope-ot, hogy szüksége van-e segítségre. A tekintetünk épp összeakad, amikor hirtelen fájdalom nyilall a bal halántékomba.

Hope sikolt.

Dean valami olyasmit kiabál, hogy „mindenki mentse a saját bőrét”, és miközben forog velem a világ, nekem ütközik, és belök a vízbe.