26.-27.- Epilógusok

 

HUSZONHAT

 

 

Hope

 

 

Fordította: Elorie

 

 

– Istenem! Megölted a férjem!

Nem gondolkozok, csak megrohanom Deant, mint egy megszállott, kinyújtott kézzel, mintha villámokat tudnék szórni vele, ami nevetséges persze.

Lehet, hogy eléggé ki voltam akadva a kormánynál is, hogy már éreztem a statikus töltést a hajamban, de nem vagyok egy fura mutáns szuperhős.

Még akkor is, ha elég biztos vagyok benne, hogy meg fogom gyilkolni Deant amiért megölte Blake-et.

– Várj! Várj! Én csak próbálok életben maradni! – tartja fel a kezét Dean védekezésképp, de ahogy hátrál, megbotlik egy kötélben, és ő is a vízbe esik.

– Az ég szerelmére! – morog a hátam mögött Clint. – Most már kettejüket menthetem ki. Légy oly jó, amikor egy perc múlva partot ér a hajó, sétálj ki a partra, és kurvára maradj ott, oké?

Clint vigyorog és kacsint, miközben átugrik a hajó korlátján, és úgy csobban a vízbe, mintha ez csak egy játék volna.

Csakhogy nem játék.

Blake akár el is veszthette az eszméletét, amikor Dean lelökte a hajóról.

– Mostanra meg is fulladhatott – zokogom Chewpacának, aki a pofáját a vállamba temeti, és megnyugtatóan hümmög, mintha arról győzködne, hogy Blake magánál van, és épp tempózik a part felé.

De a víz zavaros, és én semmit nem látok a hullámokon kívül, majd végül Clint feje bukkan a felszínre.

– Kérlek, kérlek – könyörgök zakatoló szívvel. Rázkódást érzünk a talpunk alatt, és látom, hogy partot értünk. Ahogy visszafordulok a víz felé, látom, hogy Clint úszik, és húz valakit maga mögött.

– Istenem! – sóhajtok, ahogy a szám elé tartom a kezeimet.

Blake az!

Egy alig mozgó Blake, akinek újraélesztésre lehet szüksége, amint partot érnek. El kell őt érnem. Azonnal.

A talpam alatti recsegés egyre sürgetőbbé válik.

– Chewy! Le a hajóról! Gyere, kicsim!

Leugrok a hajó oldalán, majd visszafordulok, hogy lesegítsem Chewyt a folyópartra, miközben a könnyeim áztatják az arcom.

Nem tudom abbahagyni.

Csak most sikerült visszatalálnom Blake-hez.

Épp csak most mondtam el neki az igazat, hogy mennyire szeretem.

És most lehet, hogy halott.

– Ne légy halott – zokogom, ahogy átvágtatunk a bokrokon Chewpacával a part felé, ahol Clint már vonszolja ki Blake-et a sziklás folyóparton.

– Ne légy halott!

– Rendben van, csak egy karcolás – mondja Clint. – De azért nem ártana hívni a 911-et a biztonság kedvéért.

Majd egy szó nélkül visszaugrik a folyóba.

Térdre rogyok Blake mellett a part homokos részén. Nyöszörög, és a kezét a vérző szemöldökére nyomja.

– Jesszus, annak a seggfejnek rohadt kemény a feje – mondja.

Csurom vizes, a haja a szemébe lóg, és keveredik a sebből még mindig csordogáló vérrel, és gyönyörű. Gyönyörű és él, hála istennek.

Rávetem magam, és szorosan átölelem.

– Hope – mormogja –, édesem, minden rendben. Shh. Ne sírj!

– Jól vagy – szipogom.

Abban a pár percben, amíg a legrosszabbtól tartottam, lepergett előttem az egész életem.

Ott feküdtem a rideg gyerekszobámban, jobban rettegve attól, hogy elmondjam a szüleimnek, hogy bepisiltem, minthogy levigyek egy egész adag mosást az ijesztő pincénkbe a sötétbe, amikor 5 éves voltam.

Láttam az anyám csalódottságát, amikor ügyetlennek bizonyultam a balettben, a hegedűben és minden olyan tevékenységben, ahová elvitt, mielőtt feladta, hogy kiűzze a fiússágot az egyetlen lányából.

Láttam az apám csendes elutasítását, amikor nem jutottam be a tíz legjobb közé az évfolyamomban amikor érettségiztem.

Láttam a megrökönyödést rajtuk, amikor a kertben túl közel játszottam a klímához, megint, amit megint meg kell majd javíttatniuk.

Amikor el kellett mondanom nekik, hogy kibuktam az állatorvosiról, mert annyira zokogtam, amikor elpusztult egy állat, amivel törődtem, hogy kiégettem egy egész sor számítógépet a laborban.

Láttam, ahogy hozzámentem Blake-hez.

Ahogy elváltunk.

Ahogy hazajöttem, és látnom kellett őt minden nap és veszekedni vele, mert csak a haragom állhatta útját, hogy áradjon a szerelem a szemeimből, a hangomból, az érintéseimből.

Aztán újra hozzámentem. Láttam a csókot a házasságkötő teremben.

Szeretkeztem a férjemmel, ezzel a csodálatos emberrel, aki megtanított rá, hogyan engedjem el magam.

Még nem szeretkeztem vele eleget, közel sem.

Minden értelemben, ahogy ember csak képes szeretni, testileg, szívből és lélekből.

– Psszt – mondja ismét, ahogy megsimogatja a hajamat. – Minden rendben. Megvan Chewpaca. Deant is elkaptuk. Minden rendben.

– Úgy szeretlek! – zokogom. – Még annyi mindent kell tanulnom, hogy miként szeresselek, de szeretlek. Te vagy a mindenem! Kérlek, ne halj meg!

– Jól vagyok. Esküszöm! – Szorosabban ölel magához, hogy éreztesse velem, hogy nincs gond, ő jól van, és hogy össze kell szednem magam, és segítséget hívni. De hol hagytam a mobilomat? És miért nem tudom abbahagyni a zokogást?

– Sajnálom! – mondom még erősebben zokogva.

– Ne sajnáld, engedd ki. Engedd csak ki az összeset, Hope. Nem kell elfojtanod.

És életemben először úgy is teszek.

Kiengedem az egészet.

Minden frusztrációt, haragot és megbánást. Kirobban belőlem, ahogy ölelem a férfit, akit szeretek, akiben bízom és akiért bármit megtennék.

Ahogy sírok, az addig bennem felgyülemlett feszültség is lassan elszivárog, mígnem egy nagy halom remegő szerencsétlenség nem leszek, aki próbál levegőhöz jutni, miközben Blake a hátamat simogatja, és azt suttogja, hogy szeret, hogy jól vagyunk, hogy én is jól leszek, és hogy mindig mellettem és az állataim mellett lesz.

Végre erőt veszek magamon, felülök és megvizsgálom a sérülését. Alig van időm szemügyre venni, hogy lassul a vérzés, amikor a fák közül valami mellénk vágódik.

– Meg vagytok báránykáim! – mondja Ryan, ahogy a partmenti bokrok közül kiemelkedik, ahol Chewy békésen legelészi a kövek közötti füvet. Ryan vigyorog, és hunyorogva néz át a folyó túlpartjára. – És ahogy látom, Clint minden mást kézben tart!

A folyó túlpartján Clint éppen Dean hátán ül, amíg várja, hogy a sheriff három helyettese átvágjon hozzájuk. Blake ülő helyzetbe tornázza magát egy sóhajjal, de Ryan és én gyorsan visszafektetjük.

– Feküdj le – mondom –, és ne mozdulj, amíg nem tudjuk, hogy biztonságos-e.

– Életben maradsz, Öcskös? – kérdezi Ryan.

Blake a középső ujjával válaszol, miközben felhúzza az ajkait.

Ryan vigyorog.

– Jaja, teljesen rendben lesz. De azért a mentők úton vannak.

– Hála égnek, de honnan tudtad, hogy hol… – kezdem, de Ryan egy biccentéssel a hajó irányába félbeszakít.

A hajó.

Baszki.

Visszasodródott a folyóba, lángoktól övezve süllyed, fehér füstpamacsokat eregetve.

– Csak követtem a füstöt – mondja –, miután erősítést kértem, mert hát nem vagyok egy marha, aki gondolkodás nélkül a bozótosba veti magát.

Blake újra beint neki.

Aztán Chewy odahajol, és képen nyalja, mindannyian nevetésben törünk ki, és a mellkasomat szorító félelem utolsó foszlányai is eloszlanak. Blake-nek igaza volt, rendben leszünk. Sőt jobban, mint csak rendben. Egy család leszünk. A legjobb család, amivé csak válhatunk.

 

HUSZONHÉT

 

 

Blake

 

 

Fordította: Dandelion

 

 

Mire néhány órával később visszaérünk Hope házához, a fejem még mindig lüktet, de a szívem boldog és teljes.

Chewpaca biztonságban.

Hope biztonságban.

És én itthon vagyok.

Mindannyian itthon vagyunk. Együtt.

Hope és Chewpaca, az összes állat és én.

Egyenesen a hálószobába vezet, és én mosolygok, mert imádom ezt a hálószobát. A szellős függönyökön át beáramló vidám napsütést. A baldachinos ágy puha paplanját, ami úgy néz ki, mintha egy nagyi készítette volna, bár tudom, hogy nem Hope nagymamája, de mégis olyan, mint ami szeretettel készült. A romantikus regényeket az éjjeliszekrényen. Ahogy a szekrényén szétszórt csekély számú ékszere úgy néz ki, mintha egy mosolygó arcba rendeződtek volna.

Igen.

Imádom ezt a hálószobát.

És nem a fájdalomcsillapítók beszélnek belőlem.

Ez azért van, mert ez Hope szobája, és szívesen látnak itt.

– Megnézem, hogy az állatok jól vannak-e, és azonnal visszajövök, hogy kényeztesselek és vigyázzak rád, rendben? – mondja, miközben leültet az ágyra, és lehajol, hogy lehúzza a nedves csizmámat.

A ruháim többnyire megszáradtak, de a csizmáim – azoknak valószínűleg lőttek.

Nem baj.

A csizmákat könnyű pótolni, ellentétben a millió alpakával és az olyan elbűvölő nőkkel, mint a feleségem.

– Jövök és segítek – mondom, és megpróbálok felkelni az ágyból, csakhogy ő határozottan a vállamra teszi a kezét.

– Mezítláb? – Felvonja a szemöldökét. – Nem hiszem, kicsim. Ha elhagyod ezt a szobát, a másik szemedre is kapsz egy ugyanolyan monoklit a Dákós Dildóval.

Vigyorgok. – Szeretlek, Cuncimókus!

Gyönyörű barna szemei ellágyulnak, és az az édes mosolya a boldogság nyilát lövi a szívemen át egyenesen a lelkembe. – Én is szeretlek. Öt perc múlva visszajövök, oké? Feküdj le! Pihenj!

Vitatkozni akarok, de fáj a fejem.

Ki gondolta volna, hogy Dean a lefejelés mestere?

Most már a narancssárga kezeslábas mestere.

Majdnem kuncogok, de nem teszem, mert az nem lenne férfias, és még nem vagyok annyira eszelős.

De azért jó tudni, hogy segítettünk rács mögé juttatni egy tolvajt. A seriff bizonyítékot talált arra, hogy rablások sorozatában vett részt szerte Georgiában, és az összes magánnyomozói igazolványa hamis.

Később majd beszélek Kyle-lal a szar ízléséről a magánnyomozókkal kapcsolatban.

És utána beszélek Hope-pal arról, hogy vetkőzzön le, és meztelenül bújjon hozzám.

Attól jobban érezném magam.

Ez az utolsó gondolatom, mielőtt a nap hirtelen alacsonyan dől be az ablakon.

Zavartan ébredek, mellettem egy meleg összegörnyedt testtel, a fejem már nem lüktet annyira. Óvatosan megérintem a puha hajat és a sima bőrt, és Hope szorosabban szorít magához.

– Ébren vagy?

Újra megsimogatom a haját. – Jó kislány. Jó béta alpaka.

Megmerevedik.

Megpróbálok – de nem sikerül – elfojtani egy halk kuncogást.

– Te… te… – dörmögi, de hallom a mosolyt a hangjában.

– Á-á, Mrs. O’Dell. Öt szép dolog rólam, emlékszel?

Nem szólal meg. Ehelyett csak annyira tolja fel magát, hogy az arca az enyémhez hajoljon, és egy lágy csókot nyomjon az ajkamra. – Egy – suttogja.

– Ez nagyon szép volt – értek egyet.

– Hogy van a fejed?

– Jobban.

– Remek. – Felül, és jobban megnézem a feleségemet, miközben lecsúszik az ágyról. Csak egy póló és egy alsónemű van rajta – ami mesés – de lehetne, és kellene is, hogy kevesebb ruha legyen rajta.

És hogy mondjak valamit, hamarosan így is lesz.

Felkönyökölök. – Várj egy pillanatot! Hová… – kezdem, de aztán abbahagyom, amikor szembefordul velem lehúzva a pólóját, hogy felfedje a fehér melltartóját, amely édes melleit rejti.

Szétnyílnak ajkaim. A nyelvem kiszárad.

És akkor a feleségem a bugyija széléhez nyúl.

Forróság árasztja el testemet, és minden vérem az övem alá tolul.

– Szeretlek – mondja, és ajkai meggörbülnek.

– Ez határozottan két jó dolog. – Nem tudom elrejteni a rekedtséget a hangomból, miközben nézem, ahogy lejjebb húzza a csípőjén az egyszerű fehér bugyit.

– És soha többé nem akarok elbújni előled.

Felemelem a tekintetem, hogy találkozzon lágy, sebezhető barna szemeivel.

– Neked akarom adni a testemet – folytatja, miközben kilép a fehérneműjéből –, de ez csak a kezdet. Mindent meg akarok osztani veled, kedves férjem. A jót és a rosszat. A boldogságot és a szomorúságot. A hullámhegyeke és völgyeket, és mindent, ami a kettő között van.

A háta mögé nyúl, kikapcsolja a melltartóját, ellopva a levegőt a tüdőmből. – De ami a legfontosabb, meg akarom osztani veled a szívemet, az egyetlen dolgot, amit soha nem mertem megosztani senki mással. Mert senki más nem érdemelte meg úgy, ahogy te. Soha senki más nem vett rá, hogy úgy higgyek benne, önmagamban, mint te.

– Hope – suttogom.

– Annyira szeretve érzem magam. És nem azért, mert tökéletes vagyok. Hanem mert neked úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok. – Lecsúsztatja a melltartót a karjáról, és a földre dobja, felfedve bátor, gyönyörű feleségemet.

– Én is ugyanezt akarom tenni érted – mondja. – Azt akarom, hogy tudd, mindig biztonságban vagy. És szeretve. És kincsként őrizve. Mindig. – Visszamászik az ágyra, és átkarolja a testemet. – Szólj, ha fáj, és abbahagyom.

– Soha ne hagyd abba!

Ujjaimat a puha hajába fúrom, miközben ő előrehajol, hogy újra megcsókoljon, a kezei feltolják az ingemet, és lángra lobbantják a bőrömet. Mindenhol meg akarom simogatni, minden egyes centiméterét az agyamba vésni.

– Pszt – suttogja, miközben segít kibújnom az ingemből. – Én jövök. Hadd vigyázzak rád!

És megteszi.

Óvatosan levetkőztet. Lassan és mélyen megcsókol. Olyan tüzetesen simítja végig a testemet, hogy azon tűnődöm, vajon azt ellenőrzi, hogy mindenem megvan-e, vagy próbál magába szívni, ahogy én akarom az agyamba vésni őt.

És amikor magába zár, tudom, hogy semmit nem tart vissza.

Nincs több titok.

Nincs több tétovázás.

Teljesen benne van.

Teljesen benne vagyok.

És ez az, ahol végre lennünk kell.

Igyekszik lassan, gyengéden haladni, de én annyira akarom őt. Perceken belül mindketten leizzadunk, és olyan közel vagyok ahhoz, hogy elélvezzek, de érezni akarom – szükségem van rá, hogy először ő élvezzen el nekem.

– Ó, Istenem, Blake, – zihál. – Szeretlek. Szeretlek.

Ez teljesen letaglóz. – Szeretlek – nyögöm, ahogy az orgazmusa első rázkódásai még jobban szorítanak, és ez nem a szexről vagy a kielégülésről szól.

Hanem arról, hogy eggyé váljak azzal a nővel, aki arra született, hogy vele éljem le az életemet.

Végre.

És örökre.

 

EPILÓGUS

 

 

Blake

Később, még abban az évben

 

 

Fordította: Dandelion

 

 

Ez életem legboldogabb napja.

Megint.

Hope kuncog, sugárzik, ragyog, ahogy besiet Jace bárjának a Wild Hognak az ajtaján, oldalán Cassie-vel és Oliviával, akik nem hivatalos koszorúslányként működnek közre az eddigi legkülönlegesebb esküvőnkön.

Alig várom, hogy harmadszor is kimondjam az „Igen” -t a család és a barátok előtt, és hogy az egész világ megtudja, hogy ez a házasság meg fog maradni. Végleg.

Örökké.

És ezúttal az egész családom jelenlétében házasodhatok meg, beleértve Clintet is, aki végre belátható időre jött haza. Egy közeli megbízás miatt áthelyezték az Államokba, és úgy néz ki, hogy szép hosszú időre itthon lesz nekünk.

Kétséget kizáróan ez egy jó alkalom O’Dellnek lenni, és vannak napok, amikor már attól is pokolian kimerülök, hogy az áldásaimat számolgatom.

Ahogyan ma is.

Happy Cat városának a fele bezsúfolódott a bárba.

A testvéreim és a szüleim közrefognak, akik amint Hope elér hozzám a zenegép előtt, egy csoportos ölelésbe zárnak.

Hope végül is úgy döntött, hogy nincs szüksége senkire, aki az oltár elé kíséri, de ő és az apám minden egyes nappal közelebb kerülnek egymáshoz. Horgászcimborák, akik szinte minden gyönyörű vasárnap este lemennek a folyóhoz, hogy bedobják a horgot, igyanak néhány sört, és pletykáljanak arról, hogy én és a bátyáim milyen bajkeverők voltunk, amikor kicsik voltunk.

Mindig megkér, hogy menjek velük, de én mindig nemet mondok. Szüksége van rá, hogy kettesben legyen egy szerető szülőfigurával, nekem pedig főznöm kell neki egy ütős vacsorát, amíg távol van. Mert a kedvenc hobbim lett a feleségemnek való udvarlás, valamint ez a földi küldetésem is.

– Házasodjunk össze minden nap! – mormolja a fülembe Hope.

– Remek terv – értek egyet, vigyorogva fogom meg a kezét, miközben a családom elvonul, hogy elfoglalják a helyüket, és civakodjanak a násznép szőrös tagjaival.

Chewpaca, George és családja, valamint Jace és Olivia sündisznói – Hercegnő és Hercegné – külön engedélyt kaptak az egészségügyi hivataltól, hogy részt vehessenek a ma esti összejövetelen. És mindannyian remek, esküvői hangulatban vannak. Chewpaca egy pazar kasmír sálban és egy szalmakalapban pompázik, amin lyukak vannak vágva a füleinek. A sünök apró virágkoronát hordanak a tüskéiken, George elegáns csokornyakkendőt visel, és a fő kiszemeltje, Egyveskezű pedig egy nagy piros masnit lenget a farka tövén, amit George nyilvánvalóan majdnem olyan elbűvölőnek talál, mint a nője széles hátsóját.

A mi George-unk egy fenékimádó, és én ezzel az állapottal teljesen azonosulni tudok.

Hátradőlök, és diszkréten a farmernadrágos feleségemre pillantok. Szűk nadrágot viseli, ami az őrületbe kerget, csizmát, és egy nehezebb, téliesebb, gombnélküli blúzt, ami arra az éjszakára emlékeztet a kóstolóteremben, amikor végre el mertem hinni, hogy egyszer talán tényleg az enyém lesz.

És most itt vagyunk, és nem is lehetnék boldogabb. Őszintén nem tudtam, hogy ilyen boldogság lehetséges, amíg vissza nem találtam hozzá.

– A seggemet nézed? – mormogja, miközben Ruthie May, a város pletykafészke, és a Barátok És Családok Esküvőjének szertartásvezetője helyet foglal előttünk.

– Lebuktam – vallom be, karomat a menyasszonyom köré csúsztatva, és a hátára hajolva olyan nedves csókot adok neki, hogy hamarosan a fél bár bátorítóan huhog.

– Hé, uram, ezt tartogassa a fogadalom utánra! – korhol Ruthie May nevetve. – A mai fiatalok mindig a desszertet akarják előbb.

– Ha már a desszertnél tartunk, a sütik nincsenek itt – kiáltja Gerald a pult mellől. – Akarod, hogy visszaszaladjak a cukrászdába, és hozzak néhányat a reggeli muffinok maradékából?

– Nem, köszönöm, Gerald – mondja Hope. – Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ideér.

– Ha nem, van egy hihetetlen vegán, sütés nélküli süteményreceptem. Nem tartana tovább húsz percnél, hogy összedobjam – kiáltja Star az egyik függőágyból, amit a terembe akasztottunk, hogy a vendégeink nyugodtan és otthonosan érezzék magukat.

– Most már csend legyen! – mondja Ruthie May. – Aranyosak vagytok, de csevegtek, amikor nekem össze kell adnom őket. – Válaszul nevetéshullám söpör végig a szobán, és Ruthie May elvigyorodik. – Jó, akkor kezdjük el! – Becsúsztat egy negyeddollárost a zenegépbe, és egy másodperccel később a silány "Honky Tonk Badonkadonk" első hangjai dübörögnek a hangszórókból. A pajkos bingó hírében álló vizor klub azonnal énekelni kezd, Ruthie May elhallgattatja őket, Hope pedig kiborul.

Mert ez határozottan nem szerepel a "házasodjunk össze" listánkon elfogadott dalok között.

– A fenébe! – mondja Ruthie May, és a homlokát ráncolva végigsimít őszülő haján. – Azt hittem, az Elvis-dalt találtam el. – Sóhajt. – Ó, nos. Nem kéne csak úgy belevágnunk?

Hope és én váltunk egy pillantást, és egyszerre bólintunk. – Csináljuk! – mondom, és nem érdekel, milyen dalra veszem feleségül ezt a nőt, amíg odaígérhetem neki életem hátralévő részét a szeretteink előtt.

– Drága szeretteim – mondja Ruthie May –, azért vagyunk itt, hogy végre a megfelelő módon összeadjuk ezt a két szerelmesmadarat. Blake. Hope. Tegyétek a kezeteket a havi Sunshine Toys előfizetési dobozra, és ismételjétek utánam!

Egy rózsaszín-fehér dobozt tart a kezében, aminek a tetején egy élénksárga, kacsintó nap van, amitől Hope újra kuncogni kezd.

– Ruthie May – kiáltja Cassie, aki már olyan masszívan terhes, hogy bármelyik pillanatban megszülhet, a fülkéből, ahol ő, Ryan és a Cooney család egy nagy tál popcornon osztoznak, abban a reményben, hogy így távol tarthatják az állatokat a muffinoktól, ha egyszer megérkeznek –, ez arra való, hogy valakit feleskessenek a gyár igazgatótanácsába, nem arra, hogy esküvőt vezess le vele.

– Nos, nem tarthatják meg, ami benne van, ha nem mondják el a fogadalmukat a dobozon. – Ruthie May egy szippantással felhúzza az orrát. – És tudod, hogy imádták a bingó nyereményüket.

Hope és én összenézünk, vigyorgunk, mint a szemérmetlen Dákós Dildó-szerető emberek, akik tulajdonképpen vagyunk, és egy emberként mindketten a dobozra tesszük a kezünket.

– Na. Így már jobb – mondja Ruthie May. – Most pedig, ahogy mondtam, a házasság egy régi hagyomány, amelyben megfogadjuk, hogy életünk végéig csak egy embert és csakis egy embert szeretünk. És ez néha nehéz, és néha pocsék, és néha szükséged van egy adag tequilára vagy egy bokszzsákra, hogy átvészeld a napokat. – Sóhajt. – És az éjszakákat. Néha az éjszakák még rosszabbak. Akkor nincs mit tenni, mint feküdni és átgondolni az összes hibát, amit elkövettél, a dolgokat, amiket talán máshogy kellett volna tenned, a lehetőségeket, amik elszaladtak melletted, amíg mással voltál elfoglalva. – Keserédes mosoly húzódik ajkaira. – Minden olyan gyorsan elillan. Minden másodpercet ki kell használnod! Vedd ki a délelőttöt! Csinálj palacsintát! Másodperceid vannak csak. Hagyd a koszos edényeket a mosogatóban!

Elhallgat, és a szobában kényelmetlen csend támad, a kínos pillanatot csak Gerald köhögési rohama és Chewpaca ordító hangja töri meg, aki, mint mindig, most is Olivia mellett találta meg a helyét. Ha a szerelme a szobában van, biztosra vehető, hogy hamarosan mellette lesz.

Felé pillantok, és azt látom, ahogy Olivia nyakát szaglássza, és a szöszi egyetértően bólint. – Természetesen – dünnyögi bolyhos vőfélyünknek, mielőtt Ruthie May felé emeli a kezét. – Hm, elnézést, de átvehetném a szót, kérem? – Olivia odasuhan, és megérinti Ruthie May karját. Clover, aki most nagyon izgága, Olivia hátán lovagol valamiféle selyemsálas szerkentyűben, és egy almaszeletet rágcsál, míg Jace egy hozzá illő hordozótáskát visel, benne a két sündisznóval.

Korbácsnak nevezném, de én vagyok az a fickó, aki jelenleg további három alpakára vadászik, hogy kiegészítse Chewpaca csordáját. Lehet, hogy az a fickó is én vagyok, aki az istállóban lévő karámokra és egy különlegesen díszített itatóvályúra keres megfelelő névtáblákat.

– El kell mondanom néhány dolgot – folytatja Olivia, amire a baba boldogan kuncog, mert úgy tűnik, szereti, ha az anyjának van mondanivalója. – És Hope olyan szép munkát végzett az esküvőmön, hogy kár lenne nem viszonozni a szívességet.

Ruthie May úgy pislog, mint aki épp transzból ébredt, és lesüti csillogó szemeit. – Ez egy kedves ötlet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire elérzékenyülök.

– Sok mély érzés egy olyan napon, mint a mai – mondja Olivia kedvesen, ahogy Ruthie May helyére lép, a hivatalos tisztviselőnket pedig a vizor hölgyek asztalánál fogadják, sörrel kínálják, és megdicsérik az ifjú párhoz intézett bölcs szavait. Ez úgy tűnik, arra ösztönöz néhány részegebb, napellenzőt viselő nagymamát, hogy kikiabálja a saját tanácsait.

– És ne feküdjetek le mérgesen! – kiáltja az egyik.

– És ne felejtsétek el a születésnapokat és évfordulókat! – kiáltja egy másik.

– És az őszinteséget helyezzétek a kedvesség elé! – ugatja egy harmadik. – Többet ésszel, mint erővel hatásosabb, mint olajat önteni a tűzre.

Hope-pal burkoltan zavart pillantásokat váltunk, amikor Gerald odaszól Oliviának, hogy: – Kezdjük már el! Egy óra múlva kezdődik a játék, és ha így haladunk, még mindig itt fogunk ülni, és várni a tiszteletre és megbecsülésre.

– Gerald, a muffinok szerelmére, csak fogd be és légy türelmes! – kiáltja Maud a bár másik oldalából éppen akkor, amikor a bejárati ajtó kivágódik, és a muffinos hölgy berobog egy falka látszólag megvadult kiscicával a sarkában.

– Bocsánat! Bocsánat! – sírja, a fehér süteményes dobozt a feje fölött tartva, miközben a macskák nyávogva és fújtatva a csupasz lábaira támadnak, ahogy felváltva próbálnak felugrani, és karmaikat a vörös-fehér kockás szoknyájába vájni. – Próbáltam őket kint tartani, de üldöztek befelé.

Clint akcióba lendül, átugrik az asztalokon, és egy díszes bukfencet vet a sérült padlódeszkákon mielőtt újra talpra ugrik, hogy egyik kezébe vegye a süteményes dobozt, közben a süteményes hölgyet lesöpri a lábáról, és a dobozt egy asztal tetejére állítja, biztonságban a cicák útjából.

– Tudtam, hogy hoznom kellett volna néhány kennelt – motyogja Hope, miközben szemei összeszűkülnek a bárba özönlő vad macskaféléken. – Csak a biztonság kedvéért.

– Mindig jó, ha van néhány tartalék kennel az esküvőd napján – értek egyet szárazon.

Az ajkai megrándulnak, ahogy az enyémre emeli a tekintetét. – Vonzom a csavargókat, O'Dell, ezt te is tudod rólam.

– Tudom – suttogom csak az ő fülébe. – És annyira jó vagy hozzájuk. És hozzám. Nagyon szeretlek!

– Szívem minden porcikájával – esküszik, miközben George kölykei, akik már teljesen kifejlett mosómedvék, csivitelve ugranak elő a bódéjukból, mindannyian a cicákhoz rohannak, hogy játsszanak velük, majd elszaladnak a cicák elől, mivel a vérszomjas falka túl soknak bizonyul az elkényeztetett házi mosómedvék számára.

– Kedves barátaim – mondja Olivia a káoszon át. – Azért gyűltünk itt ma össze, hogy a szerelmet ünnepeljük, a legjobb dolgot a világon. Annyira örülök mindkettőtöknek. Vigyázzatok jól egymás szívére, és mindig olyan fényesen ragyogjatok egymásra, mint ma! – Elmosolyodik. – Elviselitek egymást zűrzavarban és asztrológiai viharban, betegségben és hajórobbanásban, és mindenben, ami a kettő között van?

– Igen! – mondjuk együtt.

– Akkor a csillagpor és a napfény által rám ruházott hatalommal, most házastársaknak nyilvánítalak mindazok szemében, akik a legjobban szeretnek titeket. Most pedig mehetünk megmenteni néhány cicát?

– Mehetünk. – Elindulunk, kéz a kézben, hogy megfogjunk néhány macskát, megvédjük a süteményeinket George-tól, aki ismét megpróbál besurranni a fehér péksüteményes dobozunkba, és kémleljük Clintet és a süteményes hölgyet, akik egymással szemeznek. Szokás szerint végig nevetünk.

– Szerinted minden nap ilyen lesz? – kérdezem, ahogy a táncparkett felé vesszük az irányt, hogy eltáncoljuk az első táncunkat az „Afternoon Daylight”-ra, egy megalázó válogatásra, ami nyilvánvalóan anyám műve, mivel ő az egyetlen, aki a zenegép mellett áll, és úgy vihog, mint egy őrült.

– Ó, remélem! – mondja a feleségem boldogan sóhajtva. – Tényleg remélem!

– Én is – mosolygok és a karjaimba húzom egy újabb csókra, majd egy újabbra, tudva, hogy kétségkívül én vagyok a legboldogabb férfi a Földön.

 

MÁSODIK EPILÓGUS

 

 

Chewpaca

 

 

Fordította: Dandelion

 

 

Általánosan elismert igazság, hogy egy puha, bolyhos kabáttal, mesés sálgyűjteménnyel és a szívében bővelkedő szeretettel rendelkező alpakának szüksége van feleségre.

Hacsak nem egy meleg alpakáról van szó, aki szenvedélyesen szerelmes legjobb barátjába, Too-Pacba, és túlságosan boldog ahhoz, hogy hagyja, hogy az új alfahím átvegye a hölgyeket.

Elvégre a szerelem az szerelem, drágáim.

És Peter Paca egy nagy, izmos szerető, aki jó hangulatban tartja Peppermint Paca-t, Kelly Al-paca-lypse-t és Mary Anne-t.

A mi hölgyeinkkel többet flörtölnek, simogatják és hízelegnek nekik, mint bármelyik csordaállattal Georgia államban, és biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, hogy Peter rájöjjön, hogyan készülnek az utódok, és lesz egy csomó bolyhos örömünk a magunk módján.

– Ó, kedvesem! – mormogja Too-Pac az orra alatt, amikor Peter elkezdi agresszívan nyalogatni Peppermint Paca vállát, jellegzetes párzási hangot produkálva.

Furcsa hang, de segít elfedni a csecsemők sírását a közönség soraiban. Hűvös az este, és késő van ahhoz, hogy a kisemberek idekint legyenek, de ki tudna ellenállni a lehetőségnek, hogy részese legyen az ünnepi pompának? A város főterét fények és flitterek díszítik. A bíróság előtti hangszórókból ünnepi zene szól, és a legelső, kizárólag állatokból álló betlehemes jelenet kisebb tömegeket vonz.

Too-Pac és én vagyunk a pásztorok, míg a nyájunk többi tagja bölcs férfiakat és asszonyokat játszik. George és a felesége alakítja Józsefet és Máriát, Sün Hercegnő pedig egy imádnivaló kis Jézuska, teljesen begömbölyödve egy fehér pólyába burkolva, amitől sötét szemei ragyognak.

– Segítsünk neki? – kérdezi Too-Pac, és összerezzen, ahogy Peter párzó orgánumára Peppermint torokhangú mormogással válaszol, ami határozottan rosszat tesz a gyönyörű, de meglehetősen gyenge eszű új vezetőnknek. – Esetleg legalább az általános irányt mutassuk meg neki?

Megrázom a nyakam, barna pásztorsálam lobog a hűvös decemberi szellőben. – Nem kedvesem. Nem kell sietni. Oda fog érni, annál alkalmasabbnak fogja magát érzi arra, hogy maga válogassa össze a darabkákat.

Too-Pac kuncog. – Valóban darabkák. Szegényke. De, ami az alfákat illeti, elviszem őt. Némelyikük kicsit sok tud lenni.

– Te vagy kicsit sok abban a kalapban – motyogom, és a nyakamat az övéhez dörgölöm. – Ki gondolta volna, hogy ennyire felséges leszel turbánban?

Boldogan hümmög. – Semmi hozzád képest ebben a sálban. Olivia készíti neked a legszebb dolgokat. Úgy szeretem azt a nőt, mint a friss szénát bébirépával.

– Én is – értek egyet, és átpillantok a téren arra, ahol Olivia a lánya nyomában halad, aki a járda melletti barna fűben kúszik rózsaszínű síruhában, bár a beígért fehér valami még nem jelent meg.

George emberi szülei a forró csokoládén és Cassie hatalmas pocakján kuncognak, Hope és Blake pedig... eltűntek.

Valószínűleg úgy kell csinálni, ahogy Peter Paca, bár kétségtelenül egy picivel kifinomultabb kivitelezéssel.

Nekik több tapasztalatuk volt.

Too-Pac és én elég szerencsétlenek voltunk ahhoz, hogy szemtanúi legyünk valaminek, nem sokkal a borzasztó alpaka szunyókálós eset után. Én ugyanannyira szeretem Hope-ot, mint Oliviát, de inkább soha többé nem látnám egyik kedves barátnőmet sem meztelenül. Soha többé. Az üres istállóban hagyom az ürüléket, elővigyázatosságból, hogy elkerüljem a további istállódöngölést.

Megborzongok, és Too-Pac közelebb húzódik. – Fázol, drágám?

– Nem, ha mellettem vagy – motyogom, és arcomat az övéhez dörgölöm.

Peter ismét párzási hangot hallat, és ezúttal úgy tűnik, rájön, hogy vannak részek, amiknek illeszkedniük kell.

Kivéve, hogy még mindig kissé zavart, amit be is bizonyít, amikor felemeli mellső lábait, hogy átkarolja Peppermint Paca gerincén.

– Ó, kedvesem. Ez nem fog menni – mondja Too-Pac.

– Eléggé oldalt van, nem igaz?

– Talán be kéne mutatnunk, hogyan kell csinálni – mondja Too-Pac szemérmesen, és ezzel megnevettet.

– Nézd, mami! Az az alpaka bakugrást próbál játszani! – kiáltja egy apró emberke, és hamarosan zihálás és kuncogás tör ki körülöttünk.

George csicsereg, mintha nevetne, mire Enyveskezű felpofozza. Egészen biztos vagyok benne, hogy csak annyit mondott neki, hogy ő még emlékszik az első próbálkozására, hogy kielégítse a párját, mert azonnal szégyenkezve lógatja a fejét.

– Ó, jesszusom, Hercegnő, takard el a szemed! – szól Jace. A jászol felé rohan, miközben Olivia átvág a tömegen, és néhány embernek magyarázkodik, akik mellett elhalad: – Épp most vettük rá, hogy hagyja abba a dúdolás, és nagyon szeretnénk, ha nem kezdené el újra.

– Peter! Peter Paca, ne! – kiabálja Hope, a télre elzárt piknikezőhely melletti mosdókból előbújva. – A bölcsek nem így viselkednek!

Óvatosan lerántja a patáit Peppermint Paca hátáról, és egy jutalomfalattal eltereli a figyelmét.

Felháborodottan hümmögök. – Úgy látszik, a bolondok kapják az összes almát és az összes nőt.

– Chewy. Mostanában rengeteg jutalomfalatot kaptál – korhol Too-Pac.

Felvont szemöldökkel nézek rá. – Azt akarod mondani, hogy a hátsó felem kedvezőtlen módon növekszik?

– Persze, hogy nem. Csak azt, hogy nem lehetsz mindig te a kedvenc.

De Hope nem hagyja abba Peter jutalmazását. Végigmegy a sorban, mindannyiunknak ad egy-egy finomságot, és a válla fölött egy "Bocsánat, emberek"-et kiált.

Blake persze kétrét görnyed, és nevet a testvéreivel.

Emberi fiúkhoz képest nem is olyan rossz ez a banda. Bár én mindig is a barátnőimet fogom a legjobban szeretni. Ők egyszerűen… megértenek engem. Rokonlelkek vagyunk, egytől egyig.

– És hogy van a két legjobb srácom? – kérdezi Hope, amikor odaér hozzánk.

Az arcomat az övéhez dörgölöm, és újra dörmögök neki, miközben Too-Pac a másik oldalát kapja.

Nevetve húzódik el, és mindkettőnket megsimogat. – Nemsokára hazamehetünk – súgja. – Aztán mindnyájan kaptok sok jutalomfalatot. Elvégre karácsony van.

– És annyi mindent meg kell ünnepelnünk – ért egyet Blake, aki csatlakozik hozzá, és átkarolja a derekát.

Hozzá is oda dörgölőzök.

Ő nem Too-Pac.

És ő nem Olivia vagy Hope.

De ő is a családunk tagja, és úgy szereti a mi drága barátnőnket, ahogy megérdemli, hogy szeressék.

Mindannyian átkozottul szerencsések vagyunk, hogy ő van nekünk.

És a sálak. Amiből karácsony reggelén még kettőt bezsebeltem, bizonyítja, hogy a családom megfelelően elkötelezettek amellett, hogy mesés maradjak. Ahogy kell.

Áldj meg minket, áldj meg mindenkit…